Mt 21.28-32 „Mi a véleményetek erről? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és szólt neki: Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni. Nem megyek - felelte -, de később meggondolta és kiment.Odament a másikhoz, és annak is szólt. Megyek - felelte -, de mégsem ment ki. Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?” „Az első” - válaszolták. Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában. Eljött ugyanis hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki. De ti ennek láttára sem tartottatok bűnbánatot és nem hittetek.”

Két ez évi evangéliumi résznek is a folytatása ez a példabeszéd. Tetszik-nem tetszik, ez bizony arról a bizonyos egy dénárról is szól, amit a későn érkezők is megkapnak. A nagyon is nyílt beszéd a magukat páholyban érzők bizonyosságát "kontrázza meg". Bizonyítja azt a kis eszmefuttatást, melyet a kereszténységről, nem mint ideológiáról, hanem, mint életmódról tettünk.
Másrészről folytatása a tanítványok szétküldésének és a kánaáni asszony történetének, amikor a választott nép, melyet Isten Fia is kiválasztottnak tekint mindentől függetlenül, nem fogadja be a tanítást, sőt a Gazda Fiának életével kell felelnie az igazságért. Alapul szolgál a beszéd Pálnak, a pogányok apostolának, aki ugyancsak végigjárja a "tiszteletkört", majd másokhoz fordul, mert az több eredménnyel jár, mert Jézust nemcsak a választott nép várta, de várta, és most is várja tulajdonképpen mindenki az örömhírt.
Jézus elvárása ma is a bűnbánat és a hit, az abból fakadó tettekkel együtt.
Képzeljük el, hogy ma egy vándortanító (a még fel sem állított, és éppen ezért mindenütt jelenlevő) türelmi zónába visz minket, rámutat az ott lézengőkre, rámutat a pénzvilág véreskezű, ám magukat úriembernek mutató vezetőire, és ugyanezt mondja róluk, nekünk. (Mármint, hogy ők megelőznek bennünket.) Nem egy kellemes érzés.
A lelki tespedtség, a semmire nem reagáló elpuhulás ha lehet, sokkal rosszabb állapot, mint a várakozóé, mert ez utóbbinak legalább van esélye, hogy "lecsap" a kínálkozó alkalmakra. A lelki bénaságnak már nagyon nagy pofon kell, hogy megszűnjön, hogy aktivitást mutasson. S van eset, hogy még az is kevésnek bizonyul. A lelki önteltségnek minden formája visszataszító. Az is, amely a dénár birtoklásának biztos tudatában van, de az is, amely mást akar a tökéletesség útjára vinni a saját gondolataival.
Erre a magatartásra gyakori felelet a dac és az, hogy akkor már inkább a nyilvánvaló tökéletlenség. Ez az emberi oldal.
Nyilvánvaló az utalás arra is, hogy az ember nem szívesen teszi meg, amit nem szeret. Ilyenkor morog, tiltakozik, számonkér, miközben az "illetékes"-nek tartott Isten felé fordul.
Hogy miért tűri el ezt Isten? Azért, mert ismer bennünket, akikben valamikor csak feltámad Jób szelleme, és lázad a sorsa ellen, mert ember, mert mindent és mindennek az okát most szeretné tudni. Ugyanakkor azonban azt is tudja, hogy kin kell "számonkérni". Akkor viszont elismerjük hatalmát, akkor még nem irtotta ki belőlünk a szenvedés a kegyelem iránti vágyat.
Jó az irányzék, ha már vaktölténnyel lövünk is.
- DI -