Az 1970-es években történt, hogy - ha jól emlékszem - Pszichoterápiás Hétvége címmel a soproni Fenyves Hotelben tartotta a Magyar Pszichológusok Társasága az egyik továbbképzését.
A megmozdulás lelke a mindig kicsit a szája sarkából mosolygó Mérei Ferenc volt, a magyar pszichológia egykori doyen-je. Volt is mit mosolyognia, hiszen meglett értelmiségiek kerültek az előadások után közös kiscsoportokba, ahol néhány óra történéseiben élték át mindazt, ami enélkül csak elméletileg, jóval nehezebben megtanulható: mi történik egy kiscsoportban, egy közösségben? Milyen erővonalak mellett struktúrálódik spontán és irányíthatóan egy emberi csoport? Melyek a "kivédhetetlen" következményei minden szerveződésnek?

Hasonló helyzetben voltam, mint amikor először IQ tesztet vettem a kezembe. A pszichológustól kérdeztem, hogyan "zajlik" a teszt kitöltése? "Tudja mit? Csinálja meg! Soha nem fogja elfelejteni!" Igaza volt. Körülbelül ilyen, gyanútlan "tengerimalacokként" ültünk a kiscsoportos összejövetelen, hogy Mérei tanár úr, aki mindig is a gyakorlatorientált lélektan képviselőjének számított, majd órák elteltével finoman ránk-olvassa megnyilatkozásainkat, beleillesztve az elmélet vázlatpontjaiba.

Akkor még nagyon kevesen sejthették, hogy alig 2 évtized múlva a Magyarországon megtelepedő cégek milyen - sokszor kegyetlennek tűnő - kigyakorlott, "tesztesített" személyzeti politikával, milyen raffinált eszközökkel fogják kiválogatni - nyugati mintára - munkatársaikat, és hányaknak jelenti majd ez a munka lehetőségétől való megválást.

Mindenesetre tanultunk. Ez volt a cél, s legalábbis számomra mindig vissza-visszatértek az ott hallott mondatok. Amikor egy csoportban összejöttünk, és amikor "magatartási tréningek" szenvedő résztvevője voltam.

Most pedig itt van ez a furcsa valóságshow-nak becézett TV műsor, melyet - megvallom - egy-két képkockától eltekintve képtelen vagyok megnézni, mert sérti azokat a törvényeket, melyeket magamban fontosnak tartok.

Arra gondolok, hogy annak idején mi meg szerettünk volna valamit tudni, most pedig valakik anyagilag szeretnének birtokolni valamit. Mi mind úgy gondoltuk, hogy a tökéletlenségeinken javítás a célja minden tanulásnak, együttlétnek, amit továbbadhatunk, itt pedig a tökéletlenségek versenye folyik a nagy nyilvánosság előtt, mely nemhogy szabályozza, de még gerjeszti, felfűti az indulatokat. "Unalmasan, egyhangúan" ugyanis ő is "tud élni"!

Akkor mi megtapasztaltuk azt, miképpen tud egy pozitív társadalmi norma fékező hatással lenni az elszabadult indulatokra, most azt látom, hogy a "nagy nézőszám átlaga" miképpen nevezi ki normának az átlagot, elérendőnek a közép-szerűséget, érdemnek a szégyellnivalót.

Hogy mennyire csak a kereskedelmi célok - értsd nézettségi index - vezetik az érintett televíziókat, a legjobban az bizonyítja, hogy az értelmezés lehetőségét is távoltartják a show-tól. A nézőnek még lehetősége sincs arra, hogy magyarázatot kapjon a történésekre. Így válik valósággá, transzponálódik a hétköznapokba egy rosszra szerveződő példa. A néző ugyanis tanulni nem akar, s nem is tud; sem ebből, sem másból: s ha akarna, akkor honnan tudna? Elmenne pszichológushoz?
- DI -