Veszélyben a nagymúltú hazai Sakk-lap!

Profit vagy kultúra?!

Ki hinné, hogy a sokévezredes sakk-kultúra magyar amazonjainak, a Polgár lányoknak diadalai, a zsenge serdülő kort alig elhagyott Lékó és Almási Bizánc kapuit döngető sikerei, a sakkozás nemzetközi színpadán valami mást, valami nagyon szomorút is takargatnak, valamit, amiről senki sem beszél szívesen, mert "nincs benne pénz", mert "nem hoz a konyhára", hanem visz?

Kacskaringós retorika helyett egyszerű szentencia látott napvilágot minap, amikor a világ egyik, feltétlenül legjobban szerkesztett, legmutatósabb és legszínvonalasabb szak - vagy ha úgy tetszik sport - folyóiratának küszöbön álló kimúlásáról értesültem itt, Amerikában. Több évtizedes barátságunkkal a háttérben, a Sakkélet főszerkesztője, az érett felnőtt siránkozás nélküli, visszafogott hangján írt levelében bejelentette, hogy a lapnak még két szám megjelentetésére van pénze, utána vége. A 110 éves, kultúrtörténetünk fejezeteihez tartozó sakk-szakfolyóirat, amely az egyetlen e műfajban hazánkban, egyszerűen éhenhal.

Éhhalálának története szinte "standard" sztori egy korszakban, ahol az érték-tőzsdén születő újmilliomosok tízezreinek társadalma versenyt fut az eladósodó és nincstelen tömegek kasztjával. Amerikai lapok nemrég már figyelmeztettek erre, statisztikákkal dokumentálva a társadalom szerkezetében végbemenő eltolódásokat, a szigorúan merkantilista szellemet, ami mindent a profit vízióján át szemlél. Amíg nálunk minden valamirevaló vállalkozást külföldi tőke fog finanszírozni, senki se várja, hogy pl. a svájci "RINGIER" cégnek - amely a Sakkéletet finanszírozó Nemzeti Sportot ez év elején megvásárolta - fájjon az, hogy "a kissé veszteséges" és a Nemzeti Sport profiljába nem illő szaklap (A RINGIER igazgatójának, Martin Kallnak a gondolatait idézem!), ami nekem 56 éven át járt és a Tűzföldtől Shanghajig, s Alaszkától Bombay-ig mindenhová utánam küldték, nem lesz többé. Pedig amióta nincs sok alkalmam Magyarországra járni, ez az orgánum az, amelyen keresztül a Magyar Sakk régi és új nemzedékeit megismertem, barátaimat köszöntöttem és eltemettem.

A jó ég tudja,hogy van ez, de ha a Nemzeti Sportot, a Sponzort Kis János vette volna át Csajágaröcsögéről, és a nagy finanszírozás közben rájött volna arra, hogy nem bírja cérnával, be kell szüntetni, vagy átmenetileg szüneteltetni a nagymúltú szak-zsurnalisztikai emléket, a Sakkéletet, a szívem fájt volna, de... Most viszont egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nemzeti értékeket és kulturális hagyományok továbbvivőit idegen kezekre bízni, az rosszabb és a nemzet identitása szempontjából veszélyesebb, mint Marosgyertyahelyen megfejni a Riskát, kivinni a tejet Franciaországba, ott dobozolni, s visszahozni ide, mint pasztőrözött itókát. Az se kutya, de senki se hal bele, és a profit se lesz kultúra, csak az marad, ami...

Itt most össze kell fognunk, hogy a kis pénzből, amit gyűjtünk, folytatni tudjuk hagyományainkat, és ne tákoljunk keresztet saját emlékeink, dicsőséges kultúránk múltjának tömegsírjára! Mentsük át Maróczy, Breyer, Balla, Szabó, Barcza, Tóth László és a sok-sok mérföldkő méltó emlékét a szellemtörténet országútján a jövőbe!

Pagony Lajos (USA)