Megjelent a Soproni Ász !
Ízelítő a Soproni Ász e heti számából

Ha két dolgot vihetne egy lakatlan szigetre, akkor Bach és Mozart lenne az. Nem a műveik, hanem ők maguk, hiszen további műveket – az összes eddigi után és ismeretében – ott is szerezhetnének. Amúgy meg – Varnus Xavér azt mondja – szereti az idős, sokat látott és megélt emberek társaságát, olyanokét, akik még pontosan tudják, hogy például milyen is volt gombos cipő…

- Sokadszorra jöttél Sopronba. Mi vonz ide?
- Valami nagyon blickfangos dolgot kellene erre felelnem, hogy mit szeretek jobban Sopronban, mint a többi magyar városban, vagy valami ilyesmit, de én nagyon sok magyar várost szeretek. Ez a folyamatos koncertezés, ide-oda mászkálás egyre biztosan jó, hogy az ember ne csak a földrajzkönyvekből meg a semmitmondó brosúrákból ismerjen meg egy várost, hanem abból, hogy megtanul abban a városban létezni.

Szerintem a világot csak így érdemes járni. Esernyővel hadonászó, unalmas magyarázatokat kántáló idegenvezetők csak arra jók, hogy az embert egy életre elidegenítsék egy-egy várostól. Turistaként nem lehet egyetlen várost sem megismerni, oda kell menned, ott kell élned. Én Párizst úgy ismertem meg annak idején, hogy az iskola mellett el kellett magam tartanom; ezért miközben orgonálni tanultam, este tíz és hajnali kettő között mentőautót vezettem Párizsban. Aki Párizst a mocskán, a szennyén keresztül ismeri meg, az mást lát benne, mintha egy idegenvezetővel végigrohanná az idegenforgalmi látványosságokat.

- Szóval te nem az a fajta vagy, aki a szállodai szoba meg, a koncerttermen kívül mást nem látsz a városból?
- Nekem már a szállodába való bevonulásom is rumlis: mindig van nálam két Tiffany lámpa, két festmény, egy párna, meg egy takaró. A legtöbbször egy kis szőnyeget is hozok magammal. Nincs a világon rémesebb dolog az egyenszállodai szobáknál, amelyek mindenhol egyformák. Ezért ezeket mindig személyessé teszem, berendezem magamnak. Aztán minden városban elkezdek csatangolni. Emlékszem első soproni fellépésem alkalmával késő ősz volt; este gyakoroltam a szent Mihály templomban, amely eleve komor sötét volt gótikus nagy gótikus oszlopaival, utána a Bécsi kapu nevű étterembe mentem, sötét vörös borokat ittam.
Sopront az összes többi szép magyar várossal együtt nagyon szeretem, mert van benne valami, amiben mégis más a többihez képest.
Ha az ember manapság Krúdyt olvas, akkor könyveiben egy olyan világra lel, ami Budapesten már rég nincs. Budapest egy szörnyűséges, nagy, lüktető valami, vannak benne érdekes helyek, de az egész számomra már megszűnt városnak lenni; csődeljárással felszámoltatnám, hiszem emberek már nem tudnak élni ott, csak túlélni. Sopron viszont olyan, mint amilyen 1860-70 környékén Pest lehetett. Amit Krúdy is leírt: az öreg macskaköves utcákon járva éjjel, kandúrok nyújtózkodnak az éjszakában, egy-egy ablak kinyílik öreg emberek szúrós szemmel kinéznek, aztán behajtják a zsalut. Sopronnak megvan még az a századvégi hangulata, amit a felvidéki városokban is megtaláltam; ezt nagyon szeretem. Budapestről Krúdyt elüldözték, itt még találkozni lehet(ne) vele.

- Korszerű-e az orgonamuzsika?
- Nem tudom, hogy korszerű-e az orgonamuzsika, de hiszem, hogy korszerű, és ezzel a hittel igyekszem másokat is megfertőzni, annyira hogy előbb utóbb ők is elhiggyjék ezt. Belső és mély elhatározásom, hogy ha énnekem annyira tetszik az orgona, hogy már 32 éve leköt – és az emberi élet szempontjából a 32 év elég nagy távolság – , sőt izgalomban tart és állandóan foglalkoztat, akkor mindazok, akiket ez nem izgat, valamit még nem tudhatnak. Ezért szeretnék őnekik ebből az izgalomból valamit átadni, talán megtudnak valamit, amit remélem, hogy ők is továbbadnak. Ez egy nagy össznépi izgalommá válhatna, amelynek eredményét akár orgonazmusnak is hívhatnánk.

- Sztárság és magánélet hogyan viszonyul nálad egymáshoz
- Mitől vagyok sztár? Hol csillogok? Az ember reggel felkel nagy fejjel egy szállodában, megpróbálja magát helyrerázni…
Létezik egy, a bulvárújságok által kreált virtuális világ, amely szerint a sztár nem gyűrött, nincsenek életfunkciói, csak sztár… fő állásban. Vannak idiotisztikus helyek, ahol ez így látszik. Én azt látom, hogy a nekem kedves emberek művészek, előadók, írók, közemberek előző este rosszul lesznek, mert túleszik magukat, üvöltöznek a feleségükre, kiakadnak az élet kis és nagy dolgain. Másnap pedig a sztármagazinokban egy idealisztikus kép jelenik meg róluk. Ez a sztárság?
A plázák a modern ember székesegyházai. Régebb az emberek hatalmas templomokba vitték a maiaknál sokkal spirituálisabb vágyaikat; ma az embereknek sokkal földhözragadtabb vágyaik vannak: egy haskötő, mosógép, villanyvarrógép…ilyenek. Ezeket a szentek szobraihoz hasonlóan a plázákban keresik. Erre akkor jöttem rá, amikor a múltkor beszálltam egy plázabeli panorámaliftbe és ott egy egészen kísérteties dolog történt. Egy férfi kitárt karokkal az éppen felfelé induló liftben, mintha éppen a mennybe emelkedett volna, magyarázta a feleségének: "látod drágám itt mindent lehet kapni! - és abban a pillanatban megszólalt a hangszórón Händel Hallelujája…Én meg csak néztem, hogy megyek Händel-muzsikára a plaza-mennybe velük együtt….Hát nem gyönyörű?!

- Mi az, aminek a játékodban minden alkalommal és feltétlenül benne kell lennie?
- Akár öt, vagy akár tízezer ember van a koncerten, semmilyen felelőséggel nem tartozom a közönségnek. Egyetlen embernek tartozom felelősséggel: a szerzőnek. Amikor a közönségtől elfordulva az ember szájáról eltűnik a mosoly, akkor egyetlen ember a fontos, a szerző, aki esetleg már fentről néz, ezért minden alkalommal úy kell játszani, hogy a végén nehogy azt mondja fejcsóválva: "Xavér, Xavér inkább menj el répapásztornak, de a művemhez többet ne nyúlj!"
A lelkiismeret az egyetlen dolog, ami az embert vezérelheti az életében. Ha valakiben van lelkiismeret, az egy életútból folyamatos indoklását látja saját halálos ítéletének, és ha valaki ugyanazt az életutat lelkiismeret hiányában ítéli meg az életében a mennybevitelének indoklását látja.

- Milyen mértékben munka, küldetés, szórakozás az amit csinálsz?
- Vegyi elemzést nem tudok készíteni. Egy nagy massza az életem, engem mindig az orgona visz előre. Néha meg is kellett alkudnom, ha az ezredforduló környékén azt szerettem volna, elérni, hogy az országos sajtó foglalkozzon az orgonával. Ezt azzal a furcsa rásegítéssel hogy "az országos sajtó szereti a Xavért" el lehetett érni; "Mindig mond valami eredetit, tehát eladható a műsor": Én meg roppant fifikás voltam, mert nem vették észre, hogy mindig kierőszakoltam, hogy egy koncertrészletet odanyomjanak a beszélgetés végére. A beszélgetés az, meg ugye, teljesen felejthető valami, de az, hogy két percig szólt Bach már nem. Ha meg odaállítottam volna azzal, hogy: gyerekek játsszuk már le azt a kétperces muzsikát a tévében: kiröhögtek voltak. Így meg én voltam az édes máz a keserű pirulán, de a pirula lecsúszott.

- Az orgonamuzsika érdekében olykor átmész bohócba?
- Nem tragédia ez. Az lenne a rossz, ha felborulna az arány, ha például életem végéig bohóckodnom kellene azért, hogy a muzsikát továbbadjam, vagy ha nem tudnám az igazi nagy pillanatokat átélni. Sem nagy búskomor bébi, sem pomádés majom nem szeretnék lenni.

- Milyen igazi nagy pillanatokat?
- Szakmailag életem legnagyobb pillanata az volt, amikor hatezer ember elkezdett a koncertemen harsogva énekelni. Volt egy másik nagyon különös pillanat is az életemben, amikor, úgy hiszem, a boldogság a legközelebb lehetett hozzám. Van Pécs mellett egy édeni hely, Püspökszentlászló, egy meseszép kis tóval. Éppen szerelmes voltam. Alkonyattájban Petroniust olvastam, sok évszázad nyarát magába sűrítő finom spanyol bor társaságában. Egyszer csak valahonnan a távolból Bach János passiója hangzott fel. Szerelem, naplemente, gyönyörű táj, Petronius, finom bor és a János passió…három percig tartott a varázs.

Emberi gonoszság és jóság, nagy pillanatok, belső csatornákon érkező teljesítendő parancsok, a krokodilpofa, amit néha muszáj felvenni, Churchill délutáni kötelező szunyókája, XVI. Lajos utolsó éjszakája, Kosztolányi szerzett műveltsége… sok minden szóba került még meg az is, hogy Varnus Xavér színrelépése óta azért mégis sokat változott a világ. Lassan ugyan, de remélhetőleg jó irányba. Persze – kérdezhetné bárki, de mihez képest?
Mondjuk az orgonamuzsikához, Bachhoz és Mozarthoz.

T.É.