Mt 22.34-40 Amikor a farizeusok értesültek róla, hogy a szadduceusokat is elhallgattatta, köréje gyűltek. Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: „Mester, melyik a főparancs a törvényben?” Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”

Nagyon sokoldalúan körüljárt részlet. Minden mondatát elemezték már, újat mondani csak a mindennapok gyakorlatában lehet, amikor egy adott, bizonyos esetben alkalmazzuk. A szeretet ugyanis - szemben a bűn unalmával - nagyon változatos. Bármennyire is "szűkszavú" a két főparancs, mégis megfogalmazhatatlanul sokat tartalmaz.
Az első összekapcsolódik a másodikkal, jelen valóságunkban egyik sem képzelhető el teljességben a másik nélkül. Szükséges hozzá a hit abban, hogy van értelme annak, amit csinálunk.
Bízunk benne, de nem vagyunk bizonyosak, hogy a második részleges megtartása az első nélkül lehetséges. Példákat tudunk hozni ezzel kapcsolatban pro és kontra, de mivel a valóság egészét nem ismerjük és így nem is ítélkezhetünk, marad a bizalom Abban, aki ismer minden körülményt, és ennek birtokában dönt.
Az első pedig hogyan teljesíthető önmagában? Az elvont szeretet olyan, mint az ennivaló gusztusos reklám-képe. Lehet gyönyörködni benne, áradozni róla, de vele nem lehet jóllakni, csak mellette éhenveszni.
"Mikor láttunk Téged, hogyan szerethettünk volna?" kérdezik az ítéletkor. A választ pedig ismerjük. "Valahányszor..." az emberekkel találkozunk, akik ránk szorulnak, Jézussal találkozunk. Nagyon "bezavar" ebbe a természetesen "értéken megvásárolt szolgáltatás", melyhez a Nyugat már annyira ragaszkodik, hogy nehezen tud mást is elképzelni. Én pedig azt tudom mondani, hogy ott is találkoztam a sorból és a szemléletből "kilógó" emberekkel. Azt hiszem, kezdik felismerni, hogy az embernek nem parancs a szeretet, hanem létszükséglet. Nélküle nem is lehet és kár is élni.
Ismét egy példa, hogy Isten előrelátóbb az embernél, és van, amire utólag jövünk rá, hogy a parancs az tulajdonképpen segítség az embernek maradáshoz.
Két szilárd támaszunk van az irányvételhez. Az első isteni. Kegyelem, mely erőt ad az elképzelhetetlenhez és Jézus előélt élete, mely nem kevésbé a lehetetlennek elképzelt határán húzódik.
A második a magunk szeretete. Egyfelől mérték, melynél nem kell feljebb mennünk a másiknál, az előbb említettnél. Ezt lehet irónikusnak nevezni, sőt használhatja bárki ugyanezen jelző erősebb változatait. Itt lehet vitatkozni azokon a kóros állapotokon, amikor valaki magát sem szereti, de az ép embernek mindkét megtanult mondat segítség a mértékben, a teljesség "megcélzásában".
- DI -