Milyen furcsa, hogy emberek, akik az örök életben hisznek, a "Halottak napja" kifejezést használják!
Ha hiszünk, akkor élnek, ha nem, úgy valóban nem több a mai nap, mint egy tudományos megemlékezés, mely egy elismert koponya - azóta már régen túlhaladott - eredményeit sorolja. Született, élt, szeretett vagy gyűlölt, de bűnös volt és meghalt.
A probléma mindkét részről, a még élők és a már meghaltakról való fogalomalkotás is itt kezdődik. Bizonyosságunk nem lehet, csak hitünk és reményünk, miközben a szeretetünket ápolgatjuk, tápláljuk, s mint a kis mécsesek lángjaival, melegítjük a hideg temetőket.
Bármennyire is megemlékezés jellege van a dolognak,lássuk be, hogy a remény nélkül az egész hiábavaló, mert a vegetatívum sorsa egyértelmű, az emlék pedig igazságtalanul oszlik meg: a könyvben vagy bármilyen maradandó adathordozón szereplők kivételével a második generáció már alig tud valamit, eggyel tovább pedig az is elenyészik.
A temetőlátogatók jó részének van lelkiismeretfurdalása, mert úgy gondolja, többet is tehetett volna. Azon túl, hogy ez lehet egy kegyetlen kísértés is és nem több, lehet igazságmagja, és a családi kapcsolatok lazulása kapcsán mind több, okkal virágot cipelő igyekszik a sírok felé. Ahogyan mondani szoktuk: a lelkismeretfurdalás koszorúi.
Mindig, még nyáron is, ez jut eszembe, amikor az öregek otthona előtt kisuvickolt autókat látok megjelenni, aztán néhány óra múlva eltűnni.
El kellene dönteni, hogy mit hiszünk, kiben hiszünk? Egy napot áldozni a halottaknak sok, az örökéletűeknek pedig kevés. Ebben is megoszlik még a történelmi egyházak véleménye is (imák, tisztítótűz), és ez persze nem segíti az átlagpolgár kérdését: hogyan álljon hozzá ezekhez a dolgokhoz?
Talán ez a nap egy dologhoz mégiscsak hozzásegít: tisztázza a dolgok fontossági sorrendjét és segít a döntésben: hogyan is álljunk az élők mellé. Persze ha a temetőkapu becsukódik és csak az utolsó érme koppanását halljuk a fém perselyben, úgy a feleletet csak eggyel később kapjuk meg, amikor előttünk nyílik ki újra.
- DI -