Mt 23.1-12 Jézus ekkor a néphez és a tanítványokhoz fordult, ezekkel a szavakkal: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Minden tettükben az vezeti őket, hogy az emberek előtt feltűnjenek. Szélesre szabják imaszíjukat és megnagyobbítják köntösükön a bojtokat. Szívesen elfoglalják a lakomákon a főhelyeket és a zsinagógában az első székeket, szeretik, ha a tereken köszöntik s rabbinak szólítják őket az emberek. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz. Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.

Minden feltalálónak, minden embernek - aki valamiféle (képzelt) fontosságot tulajdonít magának - első dolga, ha újat talál, azt komoly pénzekért "levédeti", nehogy valaki hozzányúljon. Azt is olvastam valahol, hogy pl. egy újonnan feltalált gyógyszermolekula esetén nemcsak a molekula leírása, megnevezése, képlete kerül bele a védett csomagba, sőt nem is csak az az út, ahogyan azt a felfedező-forgalmazó előállítja, hanem a biztonság kedvéért minden teoretikus, más elképzelhető gyártási módot is megnevez a szabadalomban, nehogy más kaparja ki a gesztenyét.
Akik a "székben ülnek" - mondja Jézus. Jelenti ez az egyfajta valós vagy képzelt méltóságot, a viszony egyik oldalát, jelenti azt hogy a másik fél nyilván áll vagy még kényelmetlenebb helyzetben van. Alá-fölérendeltségi viszonyban egymással mindenképpen, mert parancsot az ülő adhat, mégpedig értelmezési parancsot. Sokszor idézik az ószövetség és magyarázóinak többezer parancsolatát, amiből pár száz a pozitív, ezer fölötti a negatív parancs. Jézus egyszerűen azt mondja, hogy ne világi módon értelmezzük az alá-fölérendeltséget, mert Isten előtt ez másképp van, és egyáltalán hogyan mondhatja valaki magát "felettesnek", hiszen felül Isten áll, vagy - a mi nomenklatúránkat használva - ül.
Jézus nem azt állítja, hogy mindenki mindenben egyenlő, csupán a nominalizmus ellen beszél, a tartalom, a szolgálat nélküli "miniszterekkel" szemben, akiken a szó, a tisztség puszta megnevezése bizony nem segít.
Az ember türelmetlen. Szeretné magát Isten előtt már most besorolni, szeretné kiváltságosnak tartani és neveztetni, pedig ez egyszerűen nem megy. Istennél ugyanis más a megnevezésünk. Isten birtokai vagyunk, ha úgy tetszik, és éppen a birtoklás ténye, Isten mássága az, amikor a birtoklás jogán adja igazi nevünket. Ha Isten nevünkön szólít, akkor egyben kifejezi azt is, hogy a tulajdonai vagyunk mind használhatóságunkban, mind bűnösségünkben.
Az ember agyonterhelt lény. Talán soha annyira nem volt az, mint napjainkban. Már korban is "előrejött" a terhelés (óvodás-iskolás gyermekek "kattannak be" a rájuk zúduló, a nem lényeges tudás forrásanyagától), de hamarabb is végezzük (Európában "előkelő" helyezést értünk el a korai meghalásban, "két végén égetjük a gyertyát").
A ránkpakolt hamis teherrel szemben is mondja Jézus ezen evangéliumi rész után: "Az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11.30) Minden tekintetben elegünk van mások csaló felmagasztalásából és hamis alázatából is. Ez természetes. Amivel azonban a legnehezebben boldogulunk, az a saját helyünk. Mivel a "végső bizonyítvány" későn jön, addig nem bírjuk ki, és szívesen nevezünk ki pótmestereket, pótatyákat, akik esetleg szívesen kiállítják a hamis "jelest" anélkül, hogy Istennél "akkreditálva" lennének.
A pótbizonyítványok pedig sokba kerülnek, s nem mennek át a végső rostán.
- DI -