Prof. Dr. Faragó Sándor megnyitó beszéde:

    Tisztelt művészet- és természetkedvelő Közönség, Kedves Alkotók, Hölgyeim és Uraim!

Nemzeti történetünk értékeit általában történelmi épületekben létesített múzeumokban mutatjuk be, hogy ott a látogatókat, a kiállított tárgyak mellett a hely szelleme is megfogja. Napjainkra - éppen az ember környezetpusztító tevékenységének hatására - természeti környezetünk elemei is lassan muzeális értékekké válnak.

Ahogy ösztönösen vonzódunk a hajdan használt eszközökhöz, ruhadarabokhoz, múltat idéző dokumentumokhoz, ugyanúgy megmaradt a természethez való ragaszkodásunk - különösen a városiasodó népesség növekedése után. Miként szellemi feltöltődésünkhöz szükségünk van históriánkban való elmerülésre, ugyanúgy - sőt talán fokozottabban - igényeljük a természet léleképítő közelségét. Erre kínálnak lehetőséget az élő múzeumok, megmaradt természeti emlékeink őrzői, vagy éppenséggel a műalkotások, amelyek behozzák, behozhatják mindezt otthonainkba.

A művek közkinccsé válásának igénye feltételezi a természetábrázoló művészet szeretetét és pártolását. Ennek a gondolatnak most - 2002-ben - különös jelentősége van. 2002 ugyanis a vadászati-természeti képzőművészet éve. Ebből az alkalomból jelent meg tavasszal a “Négyszemközt a természettel c. művészeti album, amelyben 81 alkotó és 28 - a magyar természetvédelmet, erdő- valamint vadgazdálkodást ismertető - múzeum, kiállítóhely kerül bemutatásra.

Itt kell kiemelni dr. Ignácz Magdolna és dr. Berdár Béla nevét, akikjó mecénásként felkarolták a természetábrázolás ügyét, s az idézett könyv kiadásán kívül, galériát nyitottak és alkotótábort tartanak fenn. Az Ő tevékenységük köti össze említett kötet és mai kiállításunk címét. Ma nyíló kiállításunk 25 művésze közül 13-an szerepelnek a “Négyszemközt a természettel" albumban, 12-en azonban új'ak ebben az értelemben. Újak, mert az Ignácz-Berdár házaspár Somogy megyei pamuki kúriájában, 2001-ben 15 taggal megalakult Muray Műhely újabb és újabb tehetségek szárnybontogatását, vagy kiteljesedését segíti. A művészetpártoló házaspár alapította és működteti azokat az alkotótáborokat, ahol a művészek az együttgondolkodás és együttalkotás örömeit élvezhetik. A Muray Műhelynek - az alapítókkal együtt - jelenleg 41 tagja van, akik évente egy vagy két alkalommal megrendezésre kerülő alkotótáborban vesznek részt, amelynek művészeti vezetője Muray Róbert, természetfestészetünk élő klasszikusa. A tábor résztvevőiben egy közös mindenképpen van, nevezetesen az igény a természet szépségeinek, az élővilág hihetetlen formagazdagságának ábrázolása. A 2002. évi alkotótábort a fák és madarak jegyében hirdették meg.

Mi sem jellemzi jobban az alkotótábor tagjainak és művészeti vezetőjének Muray Róbertnek a viszonyát, mint az, hogy e kiállításon is együtt jelennek meg a Mester és követőinek alkotásai. A művészetszerető közönség nevében őszinte köszönet illeti a Mestert és kívánunk neki még sok alkotó évet és számtalan kiváló tanítványt.

Tárlatunkon a Muray Műhely 25 művésze mutatja be alkotásait, mutatja meg magát. 25 alkotó, 25 indíttatás, 25 világ, 25 lélek, 25 látásmód - egyazon témáról, a természetről. A kiállítás megnyitóját magára vállaló természet és művészetszerető ennyi alkotó esetében a szó valós értelmében is a bőség zavarában szenved.

Lehetne szubjektív, s akkor utalhatna arra, hogy e helyütt már megnyitotta Péchy Tamás önálló tárlatát, hogy tavasszal Sarródon bemutathatta azt a kiállítást, ahol - másokéval együtt - az itt is kiállító Dedinszky Mária és Seres Erzsébet alkotásaiban gyönyörködhetett a nagyérdemű, vagy hivatkozhatna a több évtizedes barátságra a Műhely művészeti vezetőjével. Mégsem ezt teszi.

Biztosan egyetért velem Muray Mester akkor, ha most kiemelek 4 művészt a sorból. A választás természetesen nem az én minősítésem, azt nálam avatottabbak tették meg azzal, hogy számukra 2002-ben odaítélték a Muray Emlékplakettet. Simon Ferencről, Recskó Béláról, Marics Attiláról és Péchy Tamásról van szó.

Simon Ferencet – mint oly sok művészt a magyar festészetben - a Dél-Alföld - közelebbről a szélmalmos Dorozsma - semmivel össze nem téveszthető világa igézte meg már kora gyermekkorában, ahogy vallja: “a kitáruló kék látóhatárral szegett alföldi táj, s a föld, örök körforgásban változó színeivel, ahol a levegőben a szabadság részegítő illatát szimatolja ember és vad." A rajzolás-festés az életeleme, amely nála szinte életfunkcióként működik, a határtalan örömszerzés forrása, amely a mind biztosabb ecsetkezelés, a technikai tudás tökéletesítésének igényét váltja ki belőle. Arra vágyik, hogy képei méltóak legyenek témáikhoz, és valamit visszasugározzanak a szeretetből, amelyben fogantak.

Recskó Béla a délvidéki Zentán alkotó művész, már eddig is több önálló és csoportos kiállításon vett részt a Vajdaságban és Magyarországon. Rendszeres résztvevője, meghívottja festőtáboroknak. Kedvenc technikái a grafika, az akvarell és az olaj. Elhivatottságot érez a természet semmivel össze nem hasonlítható értékeinek, hangulati világának ábrázolására. Mindez nála nem öncél, figyelemfelhívás, olykor művészi kiáltás az annyira sérülékeny, gyönyörű tájak megőrzésére. Ezt a figyelemfelhívást erősíti meg az alapos, a legkisebb részletekre is ügyelő hiper-realista ábrázolásmód, amely megállítja és marasztalja-elgondolkoztatja a nézőt, képeinek szemlélése közben.

Marics Attila 18 éves. Mások ekkor kezdik szárnyukat bontogatni, mögötte pedig már 10 csoportos kiállítási részvétel, díjak állnak. Kivételes tehetségén az a szemlélődő is elcsodálkozik, aki minderről semmit sem tud, csak a műveket látja. Valami atavisztikus vonzódása van a vizek-vízpartokhoz, azok ábrázolásához. Állatképeivel, az évszakok színeváltozásainak vászonra-álmodásával, azokat az egyébként múló pillanatokat akarja fellelni és megörökíteni, amelyek emlékeinkből is hamar elillannak, vagy lehet, hogy csak éber-álmainkban villantak föl röpke másodpercekre. Még sokat fogunk Róla hallani.

Péchy Tamás - mint említettem - e helyütt már jelentkezett önálló kiállítással. Érdeklődésünk a madaraknál találkozott és ugyancsak régi kapcsolattá korosodott az idők folyamán. Alkotásai - madaras képei, azonban nem, nem csak madárábrázolások, annál többek, madarak, tájak, hangulatok, mindaz, ami úgy együtt fontos nekünk, madarászok-vadászok, emberek számára. A madár csodálata egyfajta vágyat fed el bennünk. Azt a vágyat, amit először Ikarosz próbált kiteljesíteni az emberiség ideái közül. Az Ikaroszi vágy manifesztálódik Pécsy Tamás azon alkotásaiban - nem kevés van ilyen - amelyek a repülést mutatják be, a szárnyalást.

Először is elnézést kérek azoktól az alkotóktól, akiket most kiemelten nem mutattam be, ez a közös kiállítások hátránya. Nevük azonban hangozzék el - úgy érzem így méltányos: Boros Zoltán, Filippinyi Ágnes, Fintha Mária, Ignácz Magdolna, Kalas András, Kálvin József, Koltai Anikó, Kovács Tibor, Kunos Mariann, Mészáros Valéria, Mráz János, Piti Katalin, Seres József, Sipos Botond, Soósné Szeiler Irán, Tarr József, Varga Júlia, Dr. Végh Endre.

Ennyi ismertető gondolat után, és megköszönve az Erdészeti Múzeum művészetszerető vezetőjének segítségét, legbölcsebb akkor lehet a kiállítás megnyitója, ha átadja a szerepet a műveknek, helyette - sokkal jobban és hatásosabban - beszéljenek azok maguk, alkotóik szándékai szerint, dicsérve a minket éltető természetet.

A “Négyszemközt a természettel" kiállítást ezennel megnyitom.

Fotó: Peresztegi-Nagy István