"Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött..." - kezdődik a falon lévő Márai Sándor idézet. Az idézet egy közönséges faliújságon található, egy közönséges lépcsőfordulóban. Csend van, csak egy fénymásoló zúg valahol. Az is csak halkan, mintha ügyelne arra, hogy ne zavarja az embert, ha leáll a lépcsőfordulóban.
Lépdelek tovább a lépcsőfokokon. Régen még kopottak voltak, főleg középen – emlékszem, az egyik ünnepi búcsúbeszédbe bele is került a „kopott lépcső” kifejezés. Egy vagy két éve felújították a lépcsőházat… Egy emelettel feljebb, baloldalt szépen berendezett és kivilágított kis sarok. Kicsit közelebbről is megnézem, hátha ott van még az a műanyag pohár, amit három éve tettem oda, amikor még csak egy poros sarok volt. Hiú ábránd…

Lent sétálok a büfénél. „Kér valamit?” – kérdezi kedvesen a büfés. – „Most még nincsen senki, de néhány perc múlva szünet, s akkor elég sokan lesznek.” Hirtelen megszólal egy ismerős hang. Már el is felejtettem, hogy ennyire durván hangosan szól. Számomra ez most csak egy csengőszó, de sokak számára az óra végét jelzi. Pillanatokon belül megtelik a folyosó, s sorok kígyóznak minden irányban. Ebben a kaotikus állapotban néha feltűnik egy-egy ismerős arc. Igyekszek elfordulni, de nem mindig sikerül. „Szia! Hát te?” – kapom a számonkérést. „Én csak… csak benéztem…” – hebegem, mert elég nehéz pár szóban megmagyarázni azt az érzést, ami eleinte hetente, havonta, most pedig félévente, évente visszahúz ide…

Megállok egy terem ajtaja előtt, s egy pillanatra megáll az idő. Eddig is lassan telt, s párhuzamosan haladt a jelen és a múlt, mint egy kettéosztott tévéképernyőn, azzal a különbséggel, hogy míg jelenből egy volt, addig a múltnak rengeteg változata elevenedett meg. De most megáll az egész, s eddigi kicsiny határozottságom is eltűnik. Nekidőlök a falnak, s úgy suttogom: „Szia…”

Lefele tartok a második emeletről. Egykori magyartanárom még mindig olyan vidám, mint amikor tanított. Váltunk pár szót, leporolja a faltól kicsit fehéres színezetet kapott kabátomat, majd rohan órára.

Szabó Miklós igazgató – hirdeti az ajtó. Kopogás, majd néhány pillanattal később az igazgatói irodában ücsörgök. Az ablakból látszik a Liszt épülete, meg az adventi vásár pavilonjait szerelő munkások. Csupán néhány alkalommal láttam ilyen irányból ezt az épületet. Egykori osztályfőnököm pedig csak mesél és mesél, az új tervekről, a jövőről. Majd szóba kerülnek a régmúlt emlékei, az egykori osztálytársak, a régi események.

A tanári előtt álldogálok, nézegetem a tanárok összesített órarendjét (már nem kézzel készül, hanem számítógéppel), amikor feltűnik egy ismerős alak. Semmit sem változott… Ugyanaz a fehér köpeny, ugyanazok a lépések. Gondolom ismét matekóráról jön. Kezem még mindig elveszik nagy tenyerében, mint régen, amikor gratulált egy-egy sikeres verseny után. Ugyanezt a kéz emelkedett felém fenyegetően, hogy kihangsúlyozza: Az egyéb tevékenységek mellett sem szabad hanyagolni a tanulást. Egy pillanatra beugrik az a sok-sok minden, amit a matematikán kívül tanultam tőle, na meg egy mára már megsárgult kép, ami az egyik újságban jelent meg, „Vass Béla tanár úr és kis csapata” aláírással. Búcsúzáskor még ellát egy tréfás tanáccsal…

Zörög a kulcs. Nyílik a szertár ajtaja. A fizikatanárnő meglepődik s belépek abba a kis helyiségbe, ahol bizony elég sokat tartózkodtam anno. Egy gyors beszélgetés Lang tanárnővel, amely közben megegyezünk egy januári találkozóban.

Kifele menet feltűnik egy újabb hirdetés: „Titkos Barát… jelentkezz te is erre a Tuti Bulira…”. A felhívás ismerős, csak egy pillanatra furcsának tűnik, hogy nem a mi termünk száma van rajta, mint jelentkezési hely… A Tuti buli jelzőt pedig már az előttem lévő szervező is használta a felhívásában…

Beszélgetek még egy kicsit a portással. Még mindig megismer, ahogy a többi tanár is. Sajnálkozva bevallom, hogy nincsen kilépőm („Kilépés csak írásbeli engedéllyel”), de amikor felajánlom, hogy szívesen kimászok a földszinti öltöző ablakán, lévén van benne egy kis gyakorlatom, akkor csak vidáman legyint. Lenyomom a kilincset, mint már annyiszor azalatt a hat év alatt, s kilépek a soproni Széchenyi István Gimnázium épületéből.

„Te, aki szállsz fejem felett,
ne felejtsd el az első leckét,
a riadt, kezdő éveket.
(…)
S mert az idő nem szekér, vénhedt,
hanem rakéta, felragad,
ha találkozunk
- megtörténhet -
billentsd meg majd a szárnyadat.”

Bacsi