A legtöbb jó koncerthez hozzátartozik, hogy a végén, amikor az együttes lemegy a színpadról, a nézőtérről az emberek elkezdik kiabálni, hogy „Vissza! Vissza!”. Először csak egy-két hang kezdi el ezt mondogatni, aztán egy fél pillanattal később mindenki ezt skandálja. Aki ezt már átélte, az tudja, hogy milyen érzés is ez. Ez a koncert azonban rendkívüli volt, s ez a végén is meglátszott: „Boldog, boldog, boldog születésnapot!” – énekelte a tömeg, hogy visszacsalogassa a zenekart a színpadra. De ne szaladjunk ennyire előre…

A tavalyi tapasztalatokból tanulva (épp elfogyott a jegy, mire odaértünk a helyszínre), már jó előre megváltottam a belépőmet a születésnapi koncertre. (A zenekar 15-ik születésnapját ünnepelte egy koncertturné keretében, amelynek zárókoncertjét tartotta ezen az estén.) Egy pillanatra megijedtem a bejárat előtt sorakozó hatalmas tömegen, de megnyugtattam magam, hogy ők valószínűleg a helyszínen szeretnének jegyet váltani. A biztonsági őrök kedvesek voltak, mint mindig („azok a köcsög inkálosok” – mondogatták mellettem). A bejutás a következőképpen zajlott: egy szűk kordonon át lehetett előre haladni, kb. 10 biztonsági őr álldogált ott. Az első kedvesen invitálta befele az embereket: „menjél már b**meg, még vannak mögötted”, egy gyors motozás és máris bent voltam a helyszínül szolgáló Petőfi Csarnokban. Ez fél nyolc körül lehetett. A következő egy órában a ruhatár előtti tömegnyomorral küzdöttem meg (nem sor volt a ruhatár előtt, hanem minden irányból özönlöttek az emberek, s csak nyomtak, csak nyomtak belefele – mint egy-egy rosszul szervezett eredményhirdetésen az egyetemen). Miután eljutottam az ablakig és beadtam a kabátokat, döbbentem rá arra, hogy ha mindenki befele nyom, akkor elég nehéz lesz kijutnom. „Na igen, a ruhatár volt valóban a legdurvább. Pontosan nem tudom, hány nőt ejtettem teherbe, de nem volt szándékos :)” – értékelte másnap a koncertet az egyik ismerősöm.

A következő megpróbáltatás a CD-vásárlásnál várt rám. Ugyanis – a születésnapi koncertturné más állomásaihoz hasonlóan – a buliról egy koncertfelvétel készült, amit csak a helyszínen lehetett megrendelni. Itt sem lehetett sort látni, összevissza álldogáltak az emberek. A megrendelőlap átvevői igyekeztek komolynak tűnni, ezért aki nem a megfelelő irányból érkezett, azt elküldték a fenébe. Vagyis egy ember kiszolgálása kb. egy percig tartott: pecsét, aláírás, papírszétvágás, fizetés; közben pedig az eligazítás a többieknek, hogy merről ne álljanak a sorba.

Fél kilenc előtt nem sokkal léptem be a koncerttérre, s kapásból összefutottam Szilvivel, az egyik régen látott soproni ismerősömmel. Majd néhány perccel később néhány Schönherzes ismerősömmel. Már a tömegben álltunk, amikor először hangzott fel a születésnapi nóta, és a zenekar felvonult a színpadra. Aztán megkezdődött a leghosszabb Kispál koncert, amin eddig részt vettem. Az együttes legjobb számaiból válogattak, s különböző vendégek is felléptek: Ágoston Béla (szaxofon), Szabó Attila (hegedű), Kiss Tibor (vokál), Varga Lividiusz, Brautigam Gábor (a zenekar első dobosa), Leskovits Gábor (aki egyre több koncerten meghívott vendég). A koncert felénél Lovasi vidáman jelentette be: „már két számot sikerült hibátlanul eljátszanunk.”

A résztvevők eléggé széles korosztályt képviseltek: 12-13 éves kissráctól elkezdve 14-15 éves sikítozó lányokon át apuka korosztályig jelen voltak a rajongók. S persze a legtöbb dal szövegét mindenki tudta. 11 óra előtt egy kicsivel köszöntek el először, a „Pécsi szál” című számmal. [Úgyis visszajönnek – mondta Rezi, akivel a koncert közben ismerkedtem meg egy romantikus pillanatban - együtt löktük arrébb az előttünk vadul tomboló csajt. Kiderült, hogy volt a soproni Kispál koncerten, s akkor határozta el, hogy eljön majd a pestire is.]

Ekkor kezdtük el énekelni ismét a bevezetőben már említett születésnapi nótát, hogy visszacsalogassuk őket a színpadra. Visszajöttek, játszottak néhány számot, s végül egy új számmal búcsúztak el. „A következő dalt a tizenötödik születésnapunk alkalmából írtunk magunknak” – mondta Lovasi. – „Nem is a szöveg a lényeg, hanem az ordítás”. S hamarosan megismerkedhettünk a „nagyon szerelmes lányokkal”…

Éjfél körül már ismét a ruhatárnál lévő tömeggel küzdöttünk, egy három órás koncerttel a hátunk mögött. Hazafele tartva mindkét éjjeli busz, amellyel utaztam, tele volt Kispál plakátot cipelő emberekkel…

Bacsi