Bombatámadás 55 évvel ezelőtt

55 évvel ezelőtt, 1944. december 6-án sújtotta Sopron városát az első, hatalmas ember- és anyagi áldozatokat követelő bombatámadás.

Az amerikai légiflotta, bombázó- és kísérő vadászgépek naponta többször átrepültek a város fölött. A különböző olaszországi repülőterekről felszálló kötelékek gyülekező körletként a Fertő-tó hatalmas víztükrét használták a Wiener-Neustadt és Szilézia fontos ipari központjai felé irányuló manővereknél. A vészterhes napig 104 alkalommal jelezték a sivító szirénák a légiveszélyt és riadót, de a város nem esett át a tűzkeresztségen.

Hogyan éltek az emberek a városban, amely sűrű vasúthálózata miatt is bombázási célpontnak kínálkozott? A napi programnál - az élelmiszerek egyre nehezebb beszerzésénél, a barátok, rokonok felkeresésénél - egyéni stratégiát kellett kialakítani. Van-e útközben tűrhető óvóhely, mert a "zavaró repülés" jelzésre a város tökéletesen elsötétedett, a járművek leálltak. Az otthonából eltávozott esetleg órákon át idegen kapualjba szorult. A lakásokban állandó készenléti állapot volt: rádióhallgatással, a fürdőkád tele oltóvízzel, homok és lapát az ajtók előtt, meleg ruha és pokróc előkészítve. Légiriadók esetén mégsem szaladt mindenki az óvóhelyre vagy az udvaron kiásott futóárokba. Sőt, a házak udvaráról bámészkodók tekerték nyakukat az ég felé.

1944. október közepe óta sebesültként Sopronban kezeltek, november utolsó napjától már mankó nélkül jártam. December 6-án, szerdán délelőtt a Gömbös Gyula út 1. számú (ma Bajcsy-Zsilinszky út) házban voltam ismerőseimnél. Valamivel 10 óra után felbőgtek a jelző szirénák. Úgy 11 óra körül hallottuk a gépek zúgását, de nem mentünk az óvóhelyre. Lesétáltunk a mai Batthyány térre, hogy jobban lássunk. Egyszer csak a Károly magaslat irányából mélyebben érkező gépek tűntek fel. Valami megcsillant a napfényben, nyomban utána bombák süvítettek és hatalmas dübörgéssel robbantak. Rohantunk le a pincébe a ház összes lakójával. Egyik bomba közel robbant, mert a légnyomás leszakította a korlátot, és a lépcsők is elmozdultak. A házat megdobta a légnyomás, mint egy játékdobozt. Kiszolgáltatott volt mindenki abban a fél órában. "Isten kezében vagyunk" - gondoltuk valamennyien. Még halljuk a dübörgést, még élünk. Nem emlékszem, hogy megvártuk volna a légiriadó lefúvását. Az épülettől 30 méterre lévő kis transzformátor-házat érte találat, ennek a légnyomása pusztított a lépcsőházban. A szomszédos Borsmonostori utcába hat bomba csapódott. A Hunyadi utcai kereszteződésben lévő épület összeomlott, tíznél több halott volt a romok alatt.

A lakosság az utcákra tódult. Aki nem látott hozzá a romok kutatásához, az hazafelé igyekezett, hogy megnézze, mi van hozzátartozóival. Véresen, tépetten, szinte merev tekintettel, a szemhártyára fagyott rémülettel és irtózattal járták az emberek a várost. Szédelegtek a bombatölcsérek peremén, bukdácsoltak a széttépett lovak tetemén. Az emberek orrába csapott a feltépett, szabdalt föld szaga, az enyészet illata, a megbomlott csatornák szörnyű bűze.

A legfontosabb tennivaló az összeomlott házakban, pincékben szorultak életének megmentése, a tüzek lokalizálása, az eltorlaszolt utak szabaddá tétele volt.

Barátaimat keresve láttam, hogy a fő célpontokra, a pályaudvarokra zuhant a legtöbb - későbbi felmérés szerint - 78 darab 500 és 1000 kilós bomba. A légitámadás kegyetlen vésővel átszabta a belvárost is. A Szent György utcában hét ház dőlt romba, eltűnt a Templom utcai zsinagóga, a Fegyvertár utca egyes épületeiből kémények meredtek az égnek. A Várkerület nyugati oldalán elpusztult házak mögül előbukkant a középkori nagy bástya íve. Az Orsolya tér súlyos károkat szenvedett, darabokra törött a tér közepén a Mária kút.

A december 6-i légitámadás halottait Németh Alajos vette számba. Könyvébe 310 nevet sorol fel, egyes kutatók szerint az elhunytak száma a sebesültek elhalálozásával jóval megemelkedett.

A nagy bajban megnyilvánult a soproni emberek segíteni akarása. Három nap alatt a város nagyobb részén helyreállt az áramszolgáltatás, megindult az autóbuszforgalom Sopron és a környező községek között, a vasúti forgalom egy hét múlva folytatódott.

A légitámadásból, mely irtózatosabb volt mindennél, végül is mindenki többet bírt elviselni, mint valaha is elképzelte.

Emlékezzünk a háború polgári áldozataira, a bombázásokban elpusztult névtelen civilekre. Nekik - ellentétben az ismeretlen katonával - nem állítottak szobrokat. Sőt, különösebb tiszteletadás nélkül földelték el őket. Ha sok volt az áldozat, nem ritkán tömegsírban. Ez a megemlékezés - 55 év után - a polgári áldozatok iránti tiszteletből fakad.

Molnár László