|
A kavics
Hol az út szélén hevert, hol középre pattintotta egy véletlen autókerék. Nem zavart senkit, és nem is kellett senkinek. Tette a dolgát: volt.
Egy szeptember végi napon egy kisfiú arrébb rúgta egy kicsit. Másnap is ott találta, megint megmozdította. Harmadnap már kimondottan kereste a szemével, és amikor meglett, lendítette a lábát, hogy jól elrúgja, de autó jött, hát mégse tette.
Pár napig nem "találkoztak". Amikor ismét jött a fiú, a kavics már a járdán "várta". A gyerek lehajolt érte, felemelte, nézegette egy kicsit, majd zsebébe süllyesztette, és ment tovább. Bele-belenyúlván a zsebbe mozgatgatta a kezével, forgatgatta ujjai közt. Jelentéktelen színű, ám izgalmas tapintású a kis kő.
Odahaza, amikor nadrágját a szék támlájára hajlította, kipottyant a zsebből a kavics.
Ahogy a kisfiú lehajolt érte, mintha megvillant volna egy ponton, mintha megcsillant volna valahogy... Furcsállotta, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Asztalára tette, és ment a dolgára.
Éjszaka, lefekvés előtt, amikor a kislámpa kapcsolójáért nyúlt, megint a kövecskére esett a pillantása. Olyan árvának tűnt. Társtalannak... A gyerek a párnára hajtotta fejét, és földrajztanulmányai alapján elfantáziált a kis kavics "életéről".. Egy hatalmas hegy kicsi darabkája... Vajon folyó sodorta ide? Vagy ősi-ősi tenger mélyén heverhetett egykor? Látta képzeletben a hömpölygő tengert, őshalakat, és... elaludt.
Másnap, amikor felöltözött, indulás előtt újból a zsebébe tette a kavicsot, és így ment ez attól kezdve mindig.
Valahogy... jó érzés volt, hogy magánál tudhatja a követ - de egyáltalán nem lett belőle "kabalakő", szerencsehozó, nem. Ha úgy hozta volna kedve, ledobja az utcán, rugdossa egy kicsit a járdán, és otthagyja sorsára. Ez csak így volt. Laza "kapcsolat", igazán. Vagy inkább: semmilyen. Csak zsebrevágott egy kis követ és kész. Mi van abban?
A buszon nézegette. Egy másik fiú ült szemben, idősebb. Még előre is hajolt, úgy figyelte az ujjak közt forgolódó kavicskát. A kisfiú ezt látva zsebrevágta, és elő se vette, míg le nem szállt.
A járdán a kerítés mellé húzódott, tenyerére tette a kövecskét, és... elgondolkozott: VAJON VOLT MÁR VALAKIÉ EZ A KŐ? Vajon felvette már egyetlen ember is, ahogyan ő, és... netán haza is vitte? Lányok nemigen vitték, biztosan... Inkább fiú. Férfi? Hm. Hülyeség. A férfiak a slusszkulcsukat szokták ujjuk közt matatni, nem kövecskét.
Ledobta, rugdosta, és a kavics kiszállt az útközépre. Ő vállat vont, és ment tovább. Úgy esett, hogy visszafelé is erre jött... akkorra a kis kő már a járdán feküdt, közvetlenül a cipője előtt, egy lépésnél... amikor... amikor nagyon elgondolkodott, és a lába kicsit megbicsaklott. Jelentőségteljes találkozás...
Felvette a kavicsot, és a zsebébe tette. Ez már elhatározott, meggondolt mozdulat volt. Ez az én kavicsom. Hozzám tartozik.
Este a zsebéből az asztalra tette. Lefeküdt, lámpáját lekapcsolta. Behunyta a szemét, majd, napján gondolkodván egyszercsak kinyitotta újra. Rubinvörös fény töltötte be a szobát.
A kavics világított.
- gyöngyös
-
2002. december 28., szombat 22:54
|
