|
Történetek a kisfiúnak 1.
A ribizlilekvár
Tudod, régen másképpen voltak az országhatárok. Persze, a határok időnként mindig máshogy vannak... Akkor olyan idők jártak, hogy épp nemrég tologatták arrébb a térképen az országok körvonalait jelző piros vonalakat - mert háború volt; és az ilyen tologatás leggyakrabban vagy háború alatt, vagy háború után, vagy mindkétszer fordul elő.
Az arrébb tologatás ebben az esetben azt jelentette, hogy a korábban meghúzott határokat elradírozták, és az addig két országhoz sorolt részek megint egybetartoztak - igaz, csak kevés évig, mert aztán visszacsinálták az egészet, de a történetben most ott tartunk, hogy egyben van. Margitka a hegyekből meglátogatta messze költözött testvérét és annak családját - boldogan, hogy nem kell útlevél meg mindenféle pecsét, és nincs "határellenőrzés", merthogy határ sincs.
A hegyekben, legalábbis olyan magasságban, ahol Margitkáék éltek, nem nagyon érik finomra a gyümölcs. Az őszibarack egyáltalán nem szeret ott, a sárgabarack is többnyire kicsike marad, az alma pedig... hát... bizony, savanykásabban tudhatja magát érettnek, mint az alacsonyabb, alföldi területek almái.
Az idősebb testvér, Gyurka, akármennyire gyengébben termett is régi lakóhelyén a föld, bizony, magában visszasírta szülőhelyét. Hányszor álmodott a közel a havasokhoz, kétezer méter magasban elnyúló kis faluról!! Valóban elnyúló, mert hosszú, uborka formájú település az egy keskeny völgyben, ahonnan további lakott helyre nem visz út - ez az utolsó falu. A kocsik, a teheneket terelő pásztorok már csak zötykölődő - esőben életveszélyesen csúszós -, köves-homokos úton haladhatnak tovább, ha akarnak, fel, a havasi legelőkre.
Margitka hozott magával fényképeket - ajándékba is, nézegetni is -, végigmutogatván az arcokat-alakokat elmesélni, kikből is áll mostanság a család, hiszen mióta Gyurka elköltözött, házasságok köttettek és gyermekek születtek. Poggyászába rakott ottani diót, mogyorót, aszalt szilvát, sőt, még egy üvegben igazi, hegyi szamócából készült, csodálatos illatú és aromájú lekvárt is, mert tudta, mennyire szereti azt az ő bátyja.
Két hetet töltött testvére családjánál Szeged mellett a kárpátaljai magyar fiatalasszony valamikor úgy hatvan éve, azután visszaindult, bízva abban, hogy három gyermeke szépen, egészségben várja őt viszont, a ház körül mindent rendben tartottak a testvérek, no és, természetesen férje, aki a szomszéd faluból származó félmagyar legényként vette őt feleségül az azt követő évben, amikor a magyar Alföldön Gyurka nősült - 1925-ben.
Vitt magával fényképeket, féligérett őszibarackot - azért csak féligérettet, hogy kibírja a sokszáz kilométeres utat hazáig, és otthon is meg tudják kóstolni, milyen finomság terem Gyurka (bácsi) kertjében, a forró nyári homokon -, útravalónak finom rácsos linzert, amit a feleség kitűnően készít (Móra Ferenc mindig dicsérte, valahányszor evett belőle), és Judit, Gyurka felesége "viszont"lekvárt is küldött, ribizliből készültet, Gyurka pedig 'hátha megmarad' alapon adott pár gyökeres ribizlisarjat, ültessék el otthon a testvérek.
Aztán hopp, ugrunk egy nagyot a történelemben, harminc-egynéhány évet, és 1973 nyaránál tartunk. Gyurka meghalt, Margitka meghalt, a többi testvér is, kivéve egyet, aki most, mivel a történelem időközben megint zajlott, Nagyonőrzöttország kis falucskájában él... ugyanabban, ahol annak idején Gyurka meglátta a napvilágot, és ahonnan régen egyszer Margitka ellátogatott a Dél-Alföldre. Több hónapos várakozás, sok pecsét, no meg az útlevél elintézése után vonatra ült Gyurka lánya, férje és gyereke, és elindultak meglátogatni a másik országban élő számos unokatestvért, azok családtagjait, gyermekeit, unokáit... szóval: felkeresni a soha nem látott rokonokat.
Szerencsésen megérkeztek, de mivel már későre járt, csak másnap mentek el az utolsó, még élő testvérhez, a nyolcvan fölötti Károly bácsihoz, aki a megszólalásig hasonlított az 1970-ben nyolcanhárom évesen elhunyt 'Gyurka fiú'-ra... és... folytak a könnyek... A tíz nap hamar eltelt. A sok rokon kézről kézre adta a távoli leszármazottakat, ment a trakta, és: nagyon-nagyon sokat beszélgettek, természetesen! Így derült ki, hogy Kismargitka, Endre (de még az akkor csak négyéves kis Juliska is) most, hogy ötven felé jártak, is pontosan emlékeztek anyjuk hazaérkezésére akkor régen... a finom ribizlilekvárra, amit Judit néni küldött, Gyurka bácsi felesége, és ami lekvárt csak kiskanállal, porciózva eszegettek, hogy minél tovább tartson... és... megmutatták a kertben, ott, ahol már kicsit felkunkorodik a hegyoldalba: a ribizlibokrokat...
- gyöngyös
-
2003. január 01., szerda 20:24
|
