|
Történetek a kisfiúnak 3.
Rex
Nem, nem a népszerű osztrák detektívsorozat németjuhász főhőse - ám kutya. Ír szetter. Illetve: már több, mint negyven éve nem az, csak az emléke.
Élt egyszer a Kiskunságon egy négy és fél éves korában félárvaságra, majd tizenhat évesen, apja elvesztésekor árvaságra jutott fiú. Mivel anyja olyan korán meghalt, apja pedig szegényparaszt volt, aki mindenféle napszámot elvállalt, még kubikosnak is elment egy időre, messze földre - a fiút kiskorától az okos rokonok nevelték. Okosak voltak, mert igazán maradéktalanul kihasználták a sorstól kapott ingyencselédet.
A szent-szerűen, máshogy fogalmazva, hülyén jóindulatú fiú zokszó nélkül, szorgalmasan dolgozott a ház körül, a földeken, ahová a parancs küldte. Őrzött libát, disznót, tehenet, művelt földet, vetett és kapált kukoricát, krumplit stb. - aratott kaszával, rendben tartotta a hatalmas udvart, kitakarította a házat, sőt, főzni is megtanult.
Télen-nyáron az istállóban, a jászolban aludt, öreg, kopott posztókabátokkal takarózott. Kis tengerimalacát "tette" a derekához, hogy a veséjét melegítse, no és, jótékony lehelletükkel a tehenek és a ló is hozzátettek a fűtéshez. Nyáron, persze, nemigen volt szükség se melegítésre, se fűtésre, akkor a széna éppen elegendő volt a háta alá.
Szinte törvényszerű lett volna, hogy lassan nyiladozó értelme előbb-utóbb gyűlöletet élesszen szívében az őt robotoltató rokonokkal szemben, és 'majd én megmutatom' alapon minden igyekezetével azon legyen, hogy sokholdas nagygazdává kinőve magát vegyen elégtételt a szívteleneken. De hát a törvényszerűségek nem mindig jönnek be. Csak úgy fele-fele alapon, leginkább... Felejtsük is el őket. Maradjunk szabadok elgondolásainkban. Így tett a fiú is. Elvégezte kötelességeit, abszolút perfekt paraszttá nevelődött, viszont szíve nem ott volt. Erdész szeretett volna lenni.
Nem sokat tudott az erdészségről. A puska ráadásul egyáltalán nem vonzotta... de a növények mindenévszakbani szépsége, az állatok, melyeket meg-meg lehet pillantani az erdőn... a komoly, felelősségteljes munka: évtizedekre előre dolgozni, nem csak évről évre, ahogyan a vetés-aratás... aztán... az egyenruha... Valami ilyesmi elképzelésekből táplálkozott korán megszületett elhatározása: erdész lesz. Bölcs hallgatással volt azonban tervéről! Lelkében melengetett titkára akkor derült fény, amikor 1940-ben, tizennyolc éves korában egy nyáron pénzt kért - először életében nagyobb összeget - nevelőjétől, "ángyijától" ruhára. Egy halvány színű, vékony nyári szövet öltönyt vásárolt magának, abban biciklizett el Ásotthalomra, ami azért "kicsit odébb van" szülőfalujától, és jelentkezett az erdészeti szakiskolába. Erősen vacilláltak a felvételért felelősek, mert hát sem pénze, sem igazi családja mint háttér, de... valamelyik előbbre tekintő férfiú jó emberismerő lehetett, s mivel úgy gondolta, s erről a többieket is meggyőzte: majd megszolgálja a fiú a tandíjat - rábólintottak iskolázására.
A rokonok hüledezését most hagyjuk, mennyire odavoltak, hogy "távolra kerül a fiú", egy szál egyedül... és hogy hányféle ravasz érvvel próbálták maradásra bírni az ingyencselédet - a lényeg, hogy egyik sem használt, és azév ősztől a fiatalember büszke erdésztanulóként kezdte meg a szó szerint a "semmiből" startoló, meglehetősen korán induló önállósodását.
Ugorjunk egy nagyot, s a néhány éve már - hol ide, hol oda helyeztetve - az erdész pályán dolgozó fiatalember történetének fonalát 1951-ben vegyük fel újra. A Dél-Alföldön vagyunk, homokvidéken, ahol egy tanyai ház a szolgálati lakása, a silányul termő, homokos földek közepén, mely helyre már feleségével költözött - aki, mit ad Isten, erdész-dinasztiából származott.
Történt egy nap, hogy a fiatal erdésznek be kellett mennie a városba, ami negyven kilométernél is többre volt oda, és mivel biciklivel indult útnak, hát, ez bizony egésznapos távollétnek ígérkezett. Felesége felől nem aggódott, otthon maradt vele Rex, a jól nevelt, nagyon okos ír szetter, a férfi hű munkatársa.
Bár nyáridőre járt, erősen leszállt már az alkony, mire a hazatérő erdész - aki a sivatagszerű homokban kerékpárját igen gyakran tolni kényszerült - megpillantotta az otthon ablakából kiszűrődő petróleumlámpa-fényt. Minden lépésnél várta, hogy elérohan kutyája, odasündörög lábához, s a boldogélénk vonaglás közepette farkával ritmusra legyezgeti lábaszárát. A kutya nem jött.
Biztosan most kap enni - gondolta az erdész, és mosolyogva tolta tovább a kerékpárt. Ugatás se... semmi, a jöttére... A kertkaput is becsukta. Akkor keveredett elő felesége, aki már vagy hússzor kilépett, kémlelni a szürkülő távolba, jön-e a férje, és most tényleg itt van végre!
A meleg üdvözlésbe is vegyült azonban valami feszültség, ami nem kerülte el az erdész figyelmét. Perceken belül az okát is megtudta.
Minden bizonnyal AZ a férfi, akit pár hónapja falopáson tetten ért, mérgezett húst adott a kutyának. Az egyik erdei munkás talált rá Rex tetemére, amikor a kukoricáson keresztülfutó ösvényen - mely a kert mellett vezetett egészen a szomszéd falu határáig - hazafelé haladt. Bevitte a szép állatot az erdész házához, mert hát... mindenki tudta a környéken, kié az a kutya...
A kép forrása: www.festomuvesz.hu/horvatheva/
- gyöngyös
-
2003. január 06., hétfő 12:44
|
