Markáns arcél. Összetéveszthetetlen öltözködési stílus. Mindenre figyelő tekintet. Kifelé áradó nyugalom, tartás. Ő Hirschler Rezső. Vállalkozó, a népszerűségi lista egyik vezető egyénisége, a Német Nemzeti Kisebbségi Önkormányzat elnöke.

    Mint a színes kaleidoszkóp, úgy villan szeme elé a múlt. Egymásba mosódik gyermekkor, iskoláskor, háború, bombázások, kitelepítés, államosítás.

- Harminckilences születésű vagyok. Öt éves koromig nem tudtam magyarul. Egy év alatt kellett megtanulnom. Talán ennek is köszönhető, hogy a szórendem a mai napig is németes. A soproni német dialektus egyébként olyan, amelyikkel akármelyiket meg lehet érteni. 1949-1962 között azonban még a családban sem beszélhettünk németül.
 Hatévesen térdig jártam a halottakban. Bombázások, Sztálin-gyertyák. Az oroszok bejövetelekor vertem a régi gittet, hogy azt hihessék, férfiak vannak a házban.
    Az általános iskolákat legalább olyan gyakran váltogattam, mint a családunk  lakóhelyeket. Közben zongorázni tanultam, meguntam. Hegedűn játszottam, nem ment.
    Kitelepítés. Búcsúzkodás, indulás. Ketten a nővéremmel a láda tetején. Aztán az utolsó pillanatban a katona a mandzsettájából kivette a papírt: Winkler professzor megmentette az összes kitelepítésre váró iparost. Szükség volt ránk.
    Sport felé érdeklődtem. Fociztam, kosaraztam, lovagoltam. A Berzsenyiben voltam licista 1953-1957 között. Délután egyik iskola, aztán minden olyan
munka, amit apám nem tudott kiakasztani rám maradt. Biciklin vittem az előre levágott üvegeket és naponta 3-4 órűán keresztül dolgoztam.

Eltűnődik. Mosolyán látszik, jól esik emlékeznie.
-1956-ban kiment a fél osztály. Mi is, Eisenstadtba. Januárra visszajöttünk. A disznó már 200 kilós volt, valamit tenni kellett vele. Én különben is… Olyan honvágyam volt! Aztán érettségi. Nem is a tudományom alapján kaptam talán, hanem az életrevalóságom miatt. Előtte éjszaka vertek agyba-főbe az ÁVH emberei. Az államosítást megúsztuk. Agitálni is ugyanazok az emberek jártak, akik a katolikus konventben snapszert játszottak apámmal. Elfelejtettek visszajönni.

Megint elkalandozik. Feleségére, Steiger Anikóra pillant. Szívig ható tekintet.
- Iskolabálon ismerkedtünk meg. 1960-ban volt az esküvő. Nem egy mindennapi feleséggel áldott meg a sors. Oroszlán: uralkodó típus. A családot fehér asztal mellett összetartotta. Nagyon jól nevelte a gyermekeket. Én kemény Bak vagyok, kínai horoszkóp szerint Tigris. Végsőkig kitartó, kemény, konok. Innét és a látott példák után három gyermekünk egyénisége.

Ahogy most számba vette legszemélyesebb kincseit párhuzamosan jön elő belőle a másik nagy szerelem: az üzlet.
- 1970-ig apámmal dolgoztam. Patak parti műhely, mintás üvegek, kompresszor, homokkal fújtuk le az üveget. Azt is mi csináltuk. ’61-ben kocsim volt. Győrben tanultam a tükörkészítés titkait. A hetvenes évekhez fűződik még a Kecske-templom ólomüvegezése, a Fabricius-házé is. És a képkeretezések. Közben olyan emberek beszélgetéseit hallgattam politikáról, művészetről, mint Mühl Aladár, Mende Gusztáv. Nagy soproni emberekkel nagy élmény volt találkozni.

    Úgy tűnik élete örökös megtorpanásokból, örökös újrakezdésekből áll. De úgy is, hogy örökké vele volt az őrzőangyala.
- A gépjármű-tüköripar gyorsan fejlődött. 1971-ben megépítettem a hajlítókemencét. Aztán megtiltották a visszapillantótükrök vásárlását maszektől. Csonka Tivadar kapcsolatai révén kerültem a szegedi Ikaruszhoz. Mindjárt első alkalommal 160000 forintos megbízatást kaptam. Az akkor hatalmas pénz volt. Két hét alatt legyártottam. Kiderült, maszek egy negyedév alatt csak 100000 forint értékben termelhet. Gazdasági rendőrségre jártam, a végén három és fél millió forint bírságot fizettem. Mégis… Az Ikaruszon nőttem fel én is, meg a cég is. Szerencsés ember vagyok.

Ahogy fejében végigveszi élete sorát, tekintete most egy pillanatra elkomorodik.

- Mi volt élete legjobb döntése? – kérdezi tőle Füzi Edit, beszélgetőtársa. Segíteni kell neki, mert egyedül még mindig nehéz a továbbgondolkodás.
- Az, hogy eladtam a cégemet.

- Mit bánt meg?
- A polgármesterséget. Három jelölt volt. A testület nem akart. Akkor még a testület döntött. Én a célt láttam. Szabadok vagyunk végre, fejleszteni kell, iparosítani kell. Ha eszem van, már akkor abbahagyom. Az apparátussal nem volt semmi baj, sőt! A képviselőtestület… Széthúzás, hiába akartam összefogni. Feláldoztam magam. Nem kellett.

    Színház. Fontos volt a város megítélése szempontjából is, az önálló színház miatt is. Agitáltam az iparosokat. Magam három havi béremet ajánlottam fel.
Városcímer. Azóta Horváth Zoltán nyugalmazott levéltár igazgató is megbánta, hogy nem a barokk címer mellett döntöttünk.
    Cégeket telepítettem le. Legalább 15-öt. Az ipari park már akkor is pikáns kérdés volt.
    A város és a magam életében is két nagyon nehéz év volt. Emberközpontú önkormányzatot akartam! Ha a belső apparátussal jól bánunk, ha embert látunk és nem tárgyakat, ha odafigyelünk rájuk, ha szeretjük őket, akkor tudnak jól dolgozni, hogy a városnak , a lakosságnak is jó legyen! Ez érvényes a „lányaimra” és a „fiaimra” is: a munkásaimra. Ez a legfontosabb!

    Nagyon drukkolok Walter Dezső polgármesternek. A polgármesternek legalább vétójogának kellene lennie! - ha már a képviselőtestület a munkáltatója. Egy várost csak a jó értelemben vett akaratérvényesítéssel lehet kormányozni.
    Ugyanakkor, mint a pap, szolgálni is kell. Walter Dezsőnek háttere van, a képviselőtestület mögötte áll.

Mély, még mindig fájó a csend.

- Aztán amikor talpra áll az ember, sokkal hatásosabb méregből, elszántságból, csakazértis megmutatásból cselekedni. Minőséget fejlesztettünk. Felépítettük a csarnokot. Angliába, Olaszországba exportáltunk. Nálunk van a munkának értéke, fizetési morál. Igyekszem emberségesen vezetni. Úgy, ahogy az előbb már elmondtam. Ez a legfontosabb talán.

Eltűnődik. Számba vette életét, kérdően néz beszélgetőtársára.

-  Mi az, ami még fontos, amit várok? Szerencsés ember vagyok. Nekem mindig is volt őrzőangyalom. Gazdag életet éltem. Az elkövetkezendő években – remélem – még az unokámat betaníthatom, lesz még utódom. A gyerekeimmel mi nagyon sok embernek adunk munkát.

Arra nevelem őket, akként élek magam is: A Hirschler név kötelez és tartást ad.

Csiszár Ágnes