Jn 1.35-42 Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: "Nézzétek, az Isten Báránya!" E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: "Mit akartok?" Így feleltek: "Rabbi - ami annyit jelent, mint Mester -, hol lakol?" "Gyertek, nézzétek meg!" - mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott. A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki: "Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet", s elvitte Jézushoz. Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: "Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved."
"Megtaláltuk." Nem tűnik az evangéliumi szöveg birtokában kissé nagyképűnek ez az állítás?
Keresztelő János ugyanis már az előző találkozás(ok) ismeretében tudja (reméli) csak mindazt, amit abban az órában tanítványainak átad. Mindent túlélő bizonyossága valójában neki sincs. Gondoljunk csak a már a börtönből üzenő János szavaira: "Te vagy-e...?"
Elgondolkodtunk-e azon, hogy olyan bizonyosság senkinek nem jutott Jézus környezetében, amire mi vágyunk. Mert mi a dicsőséges, a mennyben trónoló Krisztus biztos birtoklásának tudását szeretnénk a magunkénak, a hit bizonyossága pedig ezt a fokot soha el nem éri. Minden Jézus-találkozásnál ott marad az a kis hézag, amibe - mint kulcs a zárba - éppen a mi hitünk bizalma és meggyőződése "fér bele", nyitja meg a transzcendenciát.
A két tanítvány visszaemlékezése a hit első, örömteli - csak örömmel teli - szakaszát jelzi. Tele vannak Jézussal és bizonyos értelemben tele önmagukkal is, mint akik felismerték, akik megtalálták, akiknek "lelki teljesítménye" van.
Pedig ha figyelmesen olvassuk a dolgokat, kiderül, hogy Keresztelő Jánost is, a tanítványokat is és bennünket is Jézus keresett és talált meg. "Nem találtad volna meg, ha Ő már nem keresett volna téged" mondja a klasszikus, és ez teljes mértékben igaznak is bizonyul.
Jézus "megtalál" és átnevez bennünket. Keresi bennünk a hasonlót, a testvért és annak nevez, akik lehetnénk, akivé benne válhatnánk. Az ökumenikus imahét ennek a keresésnek a kiemelt ideje. Hitünk közös gyökerében keressük a testvért, akit valamikor mi vesztettünk el, aki valamikor maga vesztett el bennünket. Pedig mi is mondtuk és mondogatjuk: megtaláltuk. Addig azonban, amíg egyetlen nem-testvér is él körülöttünk, csak árnyékra vetődtünk. Ha jól emlékszem, egyetemista koromban volt divat a következő vicc. A dialektikus és a történelmi materializmus között az a különbség, hogy míg az elsőben egy ember a sötét szobában csak kerget egy nem létező fekete macskát, a másodikban már időről időre felkiált: "Megvan!"
- DI -