|
A doni áttörésre emlékeztek
A
doni áttörésre
emlékeztek
Dr.
Payer Erzsébet alpolgármester mondott ünnepi
beszédet
A
város
polgárai, fiatalok és idõsebbek, az
emlékezõk
gyújtottak gyertyát múlt szerdán a
Deák
téren. A doni áttörésre emlékeztek a
soproniak.
A rendezvényen dr. Payer Erzsébet alpolgármester
mondott
beszédet.
"Emlékezni
jöttünk ide a második
világháborús
emlékmûhöz. Emlékezni, mert tudjuk: egy
nemzet
jövõje a múltra épül. Egy nemzet
történelmét
a dicsõ tettek mellett súlyos tragédiák is
jelzik. 1943. január 12. ilyen dátum. Olyan
mérföldkõ
történelmünkben, mely az 50 éves
évfordulóig
csak a lelkekben élt. A nemzet lelkében, melyrõl
nem
beszéltünk. Fájdalmas tragédia, amit 50
évig
bûntudat-keltéssel fedtek el. Mi történt
1943.
január 12-én? A fõvárostól 1500
km-re,
a Don partján 250 ezer magyar férfi áll és
208 km hosszú harcvonalat foglal el Voronyezstõl
délre,
olyan háborúban, melyben az elcsatolt
országrészekért
lépett be, de már régen nem látja a
célt.
1942 õszén már tudták: a
villámháborúnak
vége. Súlyos harcokra kell számítani. A
rosszul
felfegyverzett II. Magyar Hadsereg élelemben és
ruhanemûben
is súlyos hiányokkal indult az orosz télnek.
Legalább
Napóleon óta tudni kellett, hogy az orosz tél
önmagában
is iszonyú nagy erõt képvisel. 1942
karácsonyán
Hitler követelte a magyar hadsereg merev
védekezését.
A szovjet hadvezetés számára az itt
húzódó
vasútvonal visszaszerzése alapvetõ
fontosságú
volt. 1943. január 12., kedd, 35 fokos hideg, rosszul
táplált
magyar katonák, alig felfegyverezve. A téli
felszerelés
mindössze 50%-os. Családjaiktól távol
hónapok
óta, kapcsolatok nélkül, lelkileg
összetörve.
9.45 perckor Urivnál rettenetes dübörgéssel
kezdõdött.
A soproni 4. ezred Csoknyai Pál ezredes
vezetésével
állt szemben a három hullámban
elõretörõ
szovjet sereggel, és tartotta állásait,
közelharcban
is, másnap sötétedésig Kosztka
százados
I. zászlóalja. A II. Magyar Hadseregbõl 40 ezren
tértek
haza, 60 ezren hadifogságba kerültek, a többi a
harcmezõn
esett el, vagy sebesülten fagyott meg a Donnál -
két
hét alatt több mint 100 ezer ember. 1943. január
12.
A magyar történelem második Mohácsa.
És
utána csend, csend és hallgatás.
Országszerte
síró anyák, feleségek, gyermekek, nem
tudják,
hogy árvák. Nincs hír az elesettrõl, a
fogolyról,
de még a hazaérkezett sebesültrõl sem. A
némaság,
a titkolózás még mélyebb sebet üt a
nemzet
lelkében. Nincs olyan család, akit ne érintett
volna
a tragédia. A gyász nem zajlott le. Az én
öreganyám
is haláláig várta haza fiát. Minden este
keresztet
vetett a távoli Oroszország felé.
Emlékezzünk,
temessük el tisztességgel lelkünkben Donnál
helytálló
hõseinket, többek között a 2063 soproni
honvédet
és a 139 tüzért. Emlékezzünk, és
minden évben sirassuk meg õket, hogy lezárva a
gyászt
elõre nézhessünk, tanulva múltunkból.
Most, itt, a hõsök emlékmûvénél
gyújtsunk gyertyát, Kosztolányi szavaival: "Hol
nyugszunk,
nem tudja barát, feleség, gyerek. Elszórt
Testünk
nyomtalanul nyelte magába a föld. Szívetek
õrizzen,
milliók eleven milliókat. Áldozatunk nem a gaz
jogcíme,
Jóra parancs."
Nyugati
Kapu
2000. január 20., csütörtök 00:00
|
