Európa közepén van egy nép... - beszélgetés Nagy Gáspár költővel

A Magyar Kultúra Napján jár Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas költő Sopronban. A KÉSZ Soproni Szervezete és a Kálvin Kör meghívására tartott ünnei előadást "Nyújts feléje védő kart..." címmel. Nagy Gáspárt a soproni előadás után az írástudók felelősségéről kérdeztük.

- Hogyan lehet a költő, az alkotó ember a magyarságnak megtartó reménye rossz időkben?
- Mikor nem voltak rossz idők? Azt hiszem, hogy amióta bejöttünk a Kárpát-medencébe mindig rossz idők voltak. A költészet éppen az ország teljes pusztulásakor a végvárakon emelte föl a szavát. Tinódi, Balassi, aki egyszerre karddal és pennával harcolt, Zrínyi Miklós: olyan hatalmas példamutató elődök, akikre nagyon büszkéknek kell lennünk. A reménység helytartói a költők. Amikor minden nagyon kilátástalannak látszik, akkor is szólni kell, mint ahogyan Erdélyben mondták: a kiáltó szónak akkor is hangoznia kell.

- A magyar irodalomtörténetből felsorolt egy hosszú névsort.
- A magyar költészet nagy történelmi folyama, a kiáltó költők a fájdalomról, a sebeinkről, az egymás elleni uszulásról beszélnek, mindarról, ami Kölcsey Himnuszában mind benne van, és mindenek között pedig a legcsodálatosabb, az hogy mindenek ellenére megjelenik a "szánd meg Isten…": a fohászkodás. A hívő ember és a hívő költő a végső dolgokat a Fönnvalóra bízza.
    Nekem megadatott az, hogy hívő emberek közé szülessek, és magam is hitet kaptam. A reménytelenségen az elődök példái mellett valóban sokszor ez a hit segített túl engem. Amint Szokolay Sándor azt a bizonyos karácsonyi versemet idézte: minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való. Úgy érzem, hogy engem segít a hitem, az adja a reményt.

- A kultúra napjához hasonló "fellépés", a szemtől-szembe szólás mennyire dolga a költőnek? Nem az a dolga a költőnek, hogy magányában verseket írjon?
- Azt gondolom, hogy a költő dolga elsősorban valóban az, hogy a fehér papiros előtt, egyedül megírja mindazokat, amiket legfontosabbnak tart. De hát, ha adatik lehetőség, egy agora, ahol a költő vallomást tehet, akkor azt meg kell tennie, és én azt hiszem, hogy ebben az elődök példáját követtem. Nem hiszem, hogy gyakran, vagy, hogy minden adandó alkalommal dolga kiállani a költőnek, de ez egy olyan jeles nap, amikor a magyar költészetnek a legcentrálisabb verse született meg. Egy mesteremet – Kormos Istvánt – is idéztem, azt a költőt, aki látszólag távolabb volt attól, hogy nemzeti érzéseiben közvetlenül megmutatkozzék, de amikor a legjelentősebb magyar verssorra kellett rámutatnia, akkor Kölcseytől a "Nyújts feléje védő kart…" idézte. Magyar költő azért, ezt nem kerülheti meg. Nyilván vannak olyan költők, akik azt mondják, hogy ők ezzel nem foglalkoznak. Én nem gyakran "lépek közönség elé", megválogatom a helyet és az alkalmat; a leírtaknak, a tetteknek és a kiállásnak szinkronban kell egymással lenniük. Az olvasóknak időnként szükségük van arra, hogy ott legyünk az eszünkkel, az érzéseinkkel és a testünkkel egyaránt, hogy valójában jelen legyünk. Ez a mai nap egy ilyen, testben is jelenlétet kívánó nap volt: a magyar költészetnek, a magyar megmaradásnak, a nemzeti imádságunknak az ünnepe. Engem a leghűségesebb város hívott, olyan invitálóim voltak, mint Szokolay Sándor; ilyenkor el kell jönni.

- A jelenléttel kinyilvánított közéletiség, amit őn is felvállal, ez is dolga a költőnek?
- A költőnek elsősorban az a dolga, hogy jó verseket írjon. Mindenkinek tudnia kell a maga értékét és a maga tehetségét, hiszen előfordul, hogy a közéletiség esetleg ripacskodássá válik.
    Akinek vágya, hogy tapsokat kapjon, az menjen színésznek, vagy politikusnak, vagy szónoknak. A költőnek, amikor megír egy jó verset, hát, legföljebb két bogár ütögeti össze a szárnyát a szobában, hogy szép volt, bravó!, vagy ő saját magát tapsolja meg. Van olyan, akinek hiányoznak a tapsok, énnekem nem. Én folyóiratokban, könyvekben fejtettem ki hatást, a kritika megdicsért, vagy éppenséggel – a régi átkosban – a politika megszidott. Ebből is le tudtam mérni azt, hogy körülbelül hol helyezkedem el. De, azt hiszem, hogy vannak alkalmak, amikor el kell nyíltan mondani azt, amit gondolunk. Mondok egy-két példát az utóbbi időből: 2000. március tizenhatodikán, egy nappal a Kossuth-díjam átvétele után a svédországi magyaroknak szónokoltam. Azért tették egy nappal későbbre az ünnepséget, hogy odaérjek. Következő évben október 23-án a bécsi magyaroknak beszéltem a nagykövetségen. Tavaly március 15-én pedig Berlinben voltam, ott Petőfiről szóltam.

- Magyarság és európaiság, aktualitása van.
- Nekünk Európába nem kell bemennünk, mi ott vagyunk.
    A magyar kultúrának olyan értékei vannak, hogy elfogulatlanul is magabiztos lehetek abban, hogy bizony mi mindig Európában, európaiak voltunk és vagyunk. A szerencsétlen történelmi sorsunk Mátyás idejétől kezdve romlott; a szomorú sorsú népeknek van nagy költészetük – mondta Illyés. Úgy is mondhatni: kicsi volt a színpad, de annál nagyobb az akusztika. A franciák nemzeti érzületére nemigen figyelnek, mert ott természetes, de nálunk ezért küzdeni kell. Bármelyik nagy európai író vállalhatná azt, amit Kölcsey a Parainaesisben a hazaszeretetről megfogalmazott; vagy, amit Zrínyi mondott: “sem alábbvalóak, se tehetségtelenebbek más nációnál” nem vagyunk.
    Én féltem az értékeinket: az anyanyelvet, a lelkiséget,a szellemi javainkat, mindazt, amit a magyar költészet fölhalmozott. Ezeket meg kell tartanunk függetlenül attól, hogy az Európai Unióba tartunk, hiszen ez a mi kincsünk, ez az értékünk. Kis nemzet csak a minőséggel tud a világban maga maradni, erre mi magyarok képesek vagyunk, de ezért nagyon szívósan kell dolgoznunk. Igenis európaiak vagyunk, viszont, más nemzetektől eltanulhatnánk a békességben élést, hogy ne mi saját magunk romboljuk egymást acsarkodva; "hányszor támadt tenfiad..."

- Ugyanott tartunk még most is, mint 180 évvel ezelőtt.
- Talán valami még nagyobb fejbekólintás kellene ahhoz, hogy megváltozzunk, csak hát közben ez a nemzet fogy; nem csak itthon, de a határainkon túl is. A nyelvben, a lélekszámban való fogyatkozás a legnagyobb gondunk, a költőknek is mindent meg kell tenniük, hogy erre felhívják a figyelmet. Ezért volt fontos, hogy megszülethetett a státusztörvényt, a magyarok számára a törvények között a legeslegfontosabb, amely arról szól, hogy igenis, Európa közepén van egy nép amelyik összetartozik. Határok lehettek –  így vagy úgy meghúzva –, de "a haza a magasban" szétszakíthatatlanul megvan.

T.É.