Mk 1.29-39 A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből, és sok ördögöt kiűzött, de nem engedte őket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda. Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni. Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki.
Az ötödik évközi vasárnapon Jézus gyógyításaiból kapunk egy csokorra valót Márk evangélista tollából. Elgondolkodhatunk azon, hogy betegeink helyzete hogyan változott az elmúlt 2000 esztendőben. Bizonyos értelemben nagy szemléletváltozás vette kezdetét az orvostudomány fejlődésével. Van már számos kórokunk, és van számtalan, napról napra több gyógyszerünk, hivatalos gyógymódunk.
Ami közös mindenütt a betegségben, az a szenvedés, ahogyan a beteg ember bizonyos értelemben kisegíthetetlenül magára marad, míg a másik oldalról egy határon túl ezt tehetetlenség kíséri. A félelem, a bizalmatlanság vesz körül adott esetben bennünket, hogy amikor mások magunkra hagynak, s akkor valóban egyedül leszünk, "égi társ" nélkül magányosak itt, e világban. Ez arra bátorítja általában az embert, hogy ne higgyen holmi "fanatikusoknak", akik a szenvedésnek értelmet, a betegségnek értéket tulajdonítanak. Nem akarnak érték lenni, nem keresik az értelmét létüknek - ahogyan egy bizonyos korosztályon túl ez már általában "nem divat" -, hanem pusztán emberi megoldás után kutatnak, "biztosra mennek", az élet megrövidítését szeretnék választani. De sokan keresték és találták meg a fájdalom és elhagyatottság másik oldalát, sőt mutattak példát, találtak segítőre még itt a világban, súlyos betegségükben!
A baj valahol ott van, hogy csak magunknak vagyunk igazán elviselhetők betegségünkben és öregségünkben, a másikkal mindig nehéz. Beszélni könnyű, persze, de az egy "más világ". Viszont mindig, mindenütt keresünk. Van ugyanis betegségünk, vannak gyógyszereink, de "nincsen emberünk", s ha megtagadjuk Őt, nincsen Istenünk sem.
Pedig most is olvassuk: "mindenki téged keres", és nem találunk egyetlen esetet Jézus történetében, hogy valakit végleg elutasított volna. Mégsem arra fordulunk, amerről a segítség jön, nem emeljük "szemeinket a hegyekre", hanem konokul a földre szegezve követeljük az eutanázia aktív formáit. Kollektívan elfelejtettünk szenvedni, meghalni, távozni, átlépni. S míg Jézus "bejárja egész Galileát, tanít a zsinagógákban, és ördögöket űz ki", addig a keresztények is pogányokká válnak.
Meg lehet-e fordítani ezt a folyamatot? Azt hiszem, hogy emberileg aligha. Amit lehet tenni, az az, hogy a valóban keresztényen élők megtanuljanak másokkal szenvedni és mindegyiküknek legyen olyan kísérő közössége, mely elkíséri őket végül addig a bizonyos ajtóig. Belőlük - reményeink szerint - ismét egyre több lesz, s egyszer egybe talán mi is belekerülünk.
Jézus pedig egyre gyógyít ma is: betegségeinkből és hitetlenségünkből, egyszerű lázainkból és mérhetetlen gonoszságunkból, fáradhatatlanul. S ha egyszer elhív, akkor - reméljük - hívő társakat is ad; embereket, akik kísérnek, kísértetnek és kíséretnek. Mert ez a világ mindenkire kötelező rendje, a benne való igazi emberi viselkedés pedig a célja. Hogy pontosan mi az, hogy ki az, azt mindenkinek meg kell keresnie. Ehhez a mai segítség így hangzik (s a hangsúly a személyes névmáson, annak is nagy kezdőbetűjén van): "mindenki Téged keres".
- DI -