Repedések a Tűztornyon
www.kisalfold.hu

     Szakemberekből álló csoport vizsgálja a soproni Tűztorony repedéseit, miután egy eltörött szemöldökkő ráirányította a figyelmet a város legfőbb jelképének állapotára. Oldalán közel ötméteres repedés is látható...

Felmérés: Szaktekintélyek bizottsága fogja elvégezni.
    A Tűztorony statikai vizsgálatát rendelte meg a soproni önkormányzat egy erre szakosodott cégtől. A város legfőbb jelképének számító épület történetében nem először irányul a figyelem a torony állapotára. Százkilenc évvel ezelőtt például, amikor a közvetlen szomszédságában álló régi városházát lebontották, veszélybe is került. Akkor alapjait és kapunyílását is megerősítették.
– Nem új keletűek a repedések, aggodalomra egyelőre nincs ok – mondja elöljáróban Kuslits Tibor főépítész, akitől megtudtuk: a Tűztorony helyzete egy eltörött szemöldökkő miatt vált újra napi kérdéssé.
    Az idegenforgalmi látványosságot üzemeltető múzeum jelezte az eltörött szemöldökkőt. Köztudomású, hogy kő mozgás esetén reped meg, ezért a város főépítésze szaktekintélyeket kért fel a várostorony állapotának kivizsgálására. „A Tűztorony megérdemli, hogy alaposan felmérjük az állapotát, s ha kell, intézkedjünk" – mondja Kuslits Tibor, aki a bizottságba m?vészettörténészt, építészt, m?emléki statikust, geológust, geotechnikust hívott meg. Megtekintették az ismert repedéseket, többek között a toronynak a Stornó-ház melletti terasz felé eső oldalán húzódó, mintegy ötméteres repedését.
– Ellenőrizni kell a várostorony alapjait – nyomatékosítja Kuslits Tibor soproni főépítész –, hogy azok miként támaszkodnak a római kori falakra, meg kell nézni, hogy a korábbi megerősítések megfelelőek-e. Egyes statikusi vélemények szerint ugyanis elképzelhető, hogy azok többet ártottak, mint használtak. A technika mai állása most már olyan lehetőségeket is ismer, melyekkel a korábbi évtizedekben még nem tudtak volna a Tűztornyon segíteni – fűzte hozzá a főépítész.
A nagyszabású felmérő munka közben a szakemberek a szükséges beavatkozásokhoz pénzügyi forrásokat is keresnek.

Évszázadok emléke
A Tűztorony őse már a XIII. század végén állt, alapozásához felhasználták az egyik római kaputornyot is. Írásban először 1409-ben említik, első ábrázolása pedig 1562-ből származik. A toronyőr az erkélyről zenélt a városlakóknak, később az ellenség közeledtét is Ő jelezte. Az 1676-os nagy tűzvésznek a várostorony is áldozatul esett, újjáépítésekor kapta mai alakját. Az ötvennyolc méteres torony egykori nagy kapuja helyén most keskeny átjáró van, mely egyben a díszes Hűségkapu.

Budapest és Bécs a historizmustól az avantgárdig a címe annak az átfogó kiállításnak, amelyet vasárnap Görgey Gábor, a magyar kulturális örökség minisztere és Elisabeth Gehrer osztrák kulturális és oktatási miniszter nyitott meg Bécsben.

Bécs...
    A kiállítás a bécsi Collegium Hungaricum és a Kunsthistorisches Museum együttműködésében új művészettörténeti szempontok alapján mutatja be a múlt századfordulótól kezdve az osztrák–magyar m?vészeti és kulturális kapcsolatokat, s ezen belül elsősorban a mindkét országban egyidejűleg érvényesülő historizmust és szecessziót a huszadik századi modern és avantgárd előfutáraként, majd a húszas évek magyar avantgárdját, ezen belül is vázolva az osztrák–magyar kötődéseket.
    A Ferstel-palotában tartott megnyitón Görgey Gábor miniszter német nyelven mondott megnyitójában Bécs és Budapest sorsáról beszélt, rámutatva, hogy míg Bécs nagyjából egyenletesen fejlődött, addig Pest és Buda történelme hol felívelt, hol hanyatlott, s amikor Bécs már a barokk Európa egyik hatalmi és kulturális központja volt, Pest-Buda még álmos, provinciális városként létezett: a jelentéktelenségből csak a XIX. században emelkedett ki, egyéb tényezők mellett Habsburg József nádor, valamint gróf Széchenyi István fáradozásai nyomán.
    A XX. század elejére számtalan párhuzam alakult ki a két város szerkezetében, városképében, lakáskultúrájában és a tömegkultúrában, s ekkor már kölcsönös volt a kulturális csere. „Ez a kiállítás azt vállalta, hogy egy magasabb európai integráció küszöbén felidézi azt a kort, amelyet az utódok a boldog békeid?knek látnak, s bemutatja, milyen kölcsönösen megtermékenyít? hatást gyakorolt a Duna két gyöngyszeme egymásra" – mondta Görgey Gábor.

...és Budapest az elmúlt századfordulón
    Elisabeth Gehrer osztrák miniszter arról szólt, hogy a politika fejleményeit a kultúrának kísérnie kell, s a bemutató egyfajta hozzájárulás az újraalakuló Közép-Európa értelmezéséhez és egyben az átalakulás elősegítését szolgálja, valamint azt, hogy a régi gyökereket feltárja, a közös vonásokat felmutassa az új generációknak.
    A belvárosi Freyungon lévő Harrach-palotában mintegy 2000 négyzetméteren tucatnyi múzeum gyűjteményeiből 610 műtárgyat bemutató kiállítás gazdag kísérő programmal jár, amelyen többek között hangversenyek, művészettörténeti előadások, irodalmi estek, valamint a Collegium Hungaricumban üveg- és kerámia-kiállítás, valamint „Kulturális transzfer - Kulturális identitás" címmel rendezett szimpózium szerepel.
    A kiállítás – amely Wilfried Seipel, a Kunsthistorisches Museum igazgatója szerint „csekélyke kárpótlás az elmaradt közös Bécs–Budapest expóért" – hatalmas érdeklődést váltott ki: a megnyitón megjelent mintegy 600 vendég között volt Andreas Khol, az osztrák parlament elnöke, Maria Rauch-Kallat, a kormányzó Osztrák Néppárt (ÖVP) főtitkára, valamint számos osztrák és magyar múzeumigazgató mellett nagyon sok állam – köztük Románia és Oroszország – bécsi nagykövete.

    Duhok, az iraki-török-szíriai határháromszög közelében
    Duhok, az autonóm Kurdisztán harmadik legnagyobb városa napról napra közelebb kerül a háborúhoz. Jogos kérdés, hogyan is látja a török–szír–iraki (kurd) hármashatártól ötven kilométerre fekvő békés kereskedőváros lakossága a közeljövőt. Itt is ahány ember, annyi vélemény, de azért még egy vázlatos kép is érdekes lehet a helyi viszonyokról.
     A mindennapokban nem lehet háborús készülődés nyomát érezni: minden zajlik mint eddig, hullámzik a tömeg a piacon, életveszélyesen száguldanak át a kocsik a városon, miközben a sarki rendőr bambán bámulja a semmit, és változatlanul teszik pimasz megjegyzéseiket a fiatal (és olykor idősebb) férfiak az elhaladó nőkre. Mások áprilisi esküvőjüket tervezgetik, vagy új kocsit vesznek – jó nagyot, hiszen a hét gyereknek is bele kell férnie. Persze mindez nem meglepő – lehetetlen örökké háborús félelemben élni, győznek a hétköznapok, és Duhok már több mint hat hónapja várja, hogy „bármely nap” kitörjön a háború. Pontosabban a nemzetközi média aktív tevékenységének köszönhetően tavaly tavasz óta várja látványosan, de sokak szerint valójában ez a háború már vagy két éve esedékes. Csak aztán közbejött szeptember 11., és így Afganisztán „elsőbbséget” kapott az USA teend?inek listáján. De lassú víz partot mos, a békés felszín alatt a háború gondolata egyre inkább előtérbe kerül, bár még most is sokan vannak, akik az „Inkább ne beszéljünk róla, legyen meg Allah akarata!” taktikáját követik. (Hozzá kell tennem, a kurd nem egy politizálós népség, legalábbis Magyarországhoz viszonyítva. Itt nem áll fenn a veszély, hogy a választások után az ember inkább új zöldségest keres magának.)
    Ha mégis szó esik a háborúról, két kérdés merül fel: lesz-e háború, és kell-e háború? Pontosabban most tavasszal lesz-e háború, mert az, hogy az USA és hajdani pártfogoltja, Szaddám között előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a leszámolás, a többség számára nem kérdéses. Kétkedők persze azért akadnak, bár lassan egyre kevesebben, akik szerint show az egész.
    Az első kérdésre nehéz válaszolni, hiszen egyik percben szinte biztosnak tűnik, holnap kitör a háború, a másikban azt hallani, mégsem lesz semmi. Itt már csak a próféták igazodhatnak el! A kérdésre, hogy kell-e háború, a többség, ha félve, kelletlenül vagy fanyalogva is, igennel felel: az autonóm Kurdisztán tíz éve él Szaddámnak kiszolgáltatva, politikailag, fizikailag és gazdaságilag egyaránt. Kurdisztán, mint olyan, hivatalosan nem létezik. Az itt élő külföldiek, az ENSZ-alkalmazottakat leszámítva, egytől egyig az illegális bevándorló kétes státusát élvezik, hiszen kurd vízum nincs, irakit meg nem kapnak. Megfordítva: Kurdisztán lakosai számára szinte lehetetlen hivatalos úton útlevélhez jutni. (Kéz alatt kétezer dollár a hamis útlevél.) Ugyanakkor Kurdisztán peshmerge hadserege hegyi gerillaharcra kitűnően alkalmas ugyan, de hogy nehézfegyverzet híján, régi kézifegyverekkel képesek lennének megállítani egy komoly inváziót, ha Szaddámnak mégiscsak eszébe jutna igényt tartani rebellis kurdjaira, azt elég sokan kétlik.
    Gazdaságilag Kurdisztánt nemcsak a külső nemzetközi, hanem egy belső, Szaddám által hozott embargó is sújtja, arról nem is beszélve, hogy Szaddám bármely nap elzárhatja Kurdisztán elől az olajcsapot, hiszen a kurd olajmezők iraki fennhatóság alatt maradtak.
    Kurdisztán, ha fél is, nagyon várja már, hogy Szaddám végre letűnjön a politika színpadáról. A pillanatnyi politikai és gazdasági megfontolásokhoz járulnak még a több évtizedes elnyomás, a százezrek életét követelő ismételt katonai akciók, na meg az országot értelmetlenül kivéreztető Irak–Irán háború keserű emlékei.
    Így tán nem meglepő, hogy az úgynevezett vezető, vagy értelmiségi réteg többségében várja a háborút. Ha Szaddám marad, az nekik tragédia. Ahogy az egyik helyi civil szervezet elnöke mondta, ők már sokat megértek, nem félnek a haláltól sem, de ez a helyzet így nem maradhat. Az emigrációban élő kurdok persze lelkesek – mondhatni messze ők a legoptimistábbak – az egyik autóösszeszerelő üzemet tervez létrehozni Kurdisztánban (ahol ma egyetlen komoly gyár sincs!), a másik a duhoki egyetem francia tanszékét készíti elő.
    Ami igazából kínpadra vonja az idegeket, az a várakozás. Az egész régió több mint hat hónapja él a közvetlen háborús fenyegetés árnyékában. Hónapok óta hallani – hol félve, hol reménykedve – egy hónap, és minden más lesz. De a várakozás feszíti az idegeket, felőrli a reményt és a (gyakran amúgy is ingatag) bizalmat Amerika irányába. A többség úgy gondolja, a háború meglesz, ha nem most, akkor jövőre vagy utána – de hogyan lehet évekig ebben a várakozásban élni, hogyan lehet előre tervezni? Egy fiatal agrármérnök ismerősöm most februárban kezdené a doktori kurzust az abrili Szalahaddin Egyetemen – mármint ha nem lesz háború, mert ha lesz, akkor az idén nem indul be a doktori kurzus. A szemeszter megkezdéséig két hét van hátra: ki tudja, addig eldől-e ez a kérdés.
    Hasonlóképpen vélekedik egy nemzetközi szervezet helyi vezetője is, ők sem képesek dolgozni, hiszen nem tudnak semmi újba sem belefogni, azzal a tudattal élnek, hogy ki tudja, mikor kell félbehagyni. Az iparral, nyersanyaggal nem, és szellemi tőkével is csak korlátozottan rendelkező Kurdisztán szempontjából pedig az az egyetlen esély a túlélésre, ha letűnik Szaddám és egyesülnek Irakkal. Arról nem is beszélve, hogy ha Amerika most nem támad, akkor az emigrációban élő iraki ellenzéki körökben olyan mértékű lesz a csalódottság Amerikával szemben, hogy ezzel minden esélyét elveszítheti bármilyen későbbi támogatásra.
    Már csak egy kérdés maradt: mire kell számítani, és mi a követendő taktika háború esetén? Abban a többség egyetért, nem valószínű, hogy az iraki hadsereg ez alkalommal eljusson Duhokig. Na de mi van az égből érkező vegyi fegyverekkel? Kurdisztán lakossága vegyifegyver-ügyben már igen járatos: Ők voltak a „kísérleti egerek” az 1988-as Anfal-kampány idején, amikor Szaddám megpróbálta – egyszer és mindenkorra – lerendezni a kurd kérdést. A leghírhedtebb a Halabját ért vegyi támadás, amelynek során csaknem ötezer ember pusztult el, a világsajtót akkor bejárták az utcán heverő temetetlen halottak képei. Kevésbé ismert, hogy Halabja csak egy volt a hasonló sorsra jutott falvak sorában. ENSZ-ellenőrök ide vagy oda, itt nem nagyon akad, aki elhinné, hogy Szaddámnak tényleg nincsenek betiltott vegyi vagy biológiai fegyverei. Egy egyetemi tanszékvezető, aki az öböl-háborút Moszulban élte meg, mesélte, hogy tizenegy éve Moszulban a szomszédos iskolaépület valójában hadianyag- és fegyverraktár volt. Ő nem kétli, most is számos polgári épület, kórház, iskola és mecset rejti az ENSZ kutakodó szeme elől Szaddám kincseit. A kérdés csak az, lesz-e alkalma használni őket.
    A Duhok biztonságáért felelős köztisztviselő szerint valószínűtlen, hogy bármi is történjen, de azért az evakuációs terv már elkészült.
    A háborús ellátás persze más kérdés. Hisz minap, amikor az iraki ellenzék itt amúgy visszhang nélkül maradt arbili konferenciájának szánt gesztusként Szaddám pár napra lezárta a kurd–iraki határt, véget nem érő sorok álltak a benzinkutak előtt, és három nap után érezhet?en csökkent a forgalom a duhoki utakon. Vagyis felhalmozott olajkészlet a jelek szerint nincs, az meg mégsem valószínű, hogy háború esetén az olajszállító kamionok békésen furikázzanak fel és alá. Persze, ha olaj nincs, akkor áram sincs, feltehetően víz sincs, és elakad az élelmiszer-ellátás. Ez utóbbira a duhokiak állítólag már felkészültek, pontosabban a családok többsége békeidőben is komoly ételkészletet (rizs, liszt, cukor, bab) tartalékol.
    A háború esetén követendő taktikát illetően megoszlanak a vélemények. Lassan kezd unalmas téli délutánokon, estéken kedvelt társasjátékká válni a „te mit csinálsz, ha kitör a háború?” találós kérdés. A lakosság egy része elszántan hangoztatja, ha kitör a háború, ő indul a hegyekbe. (E sorok írója már több meghívást is kapott ilyen „kirándulásra”.) Feltételezhetőlen ezen nem holmi kora tavaszi vadkempingezést kell érteni a vad kurd csúcsok között, hanem az elmúlt egy-két évtizedben odahagyott hegyi falvakat, amikhez még szoros kötelék fűzi a nemrég városivá lett lakosságot. Külön csoportot képviselnek a yezidik, Kurdisztán sokat megélt, mindenki által üldözött vallási kisebbsége, akik híven ?rzik a hajdani indo-európai bevándorlók hitvilágát, igaz, egyet és mást a környező vallásokból azért belekeverve. A Szaddám féle „átköltöztetési” akciók következtében az autonóm Kurdisztánban élő yezidik többsége a két yezidi „közös település”-en, közvetlenül az iraki határ mellett él. A kiégett, csupasz és sík vidék nem sok menekülési lehetőséget kínál baj esetén. A hajdani falvakat, fenn a hegyekben, még két évtizede lerombolta a szaddámi rezsim, mivel lakosai a peshmergéket (kurd gerillákat) segítették. De a yezidiknek ott van Lalish, a yezidik legszentebb helye és vallásuk központja: egy apró falucska számos kegyhellyel egy idilli völgyben, amit három magas csúcs vesz körbe. Igaz, az iraki határtól csak tizenöt percnyire, de mégis elszigetelve – az előző háborút legalábbis megúszta, így most sokak számára tűnik csábító menedéknek. Más kérdés, ha a független Kurdisztán yezidi lakosságának többsége, vagyis pár tízezer ember Lalishba menekül, a higiénés viszonyok meglehetősen kaotikussá válhatnak. Lalish összesen két vagy három WC-vel büszkélkedik, és két apró, szent patak biztosítja csak a vízellátást.
    A másik nagy csoport viszont ugyanilyen elszántan mondja, „maradunk”, és az 1991-es eseményekre emlékeztet, amikor is százával hullottak el az úton a menekülők, és egyes menekülttáborokban állítólag naponta ezer ember pusztult el a márciusi hideg, az éhség, a koszos víz és a fertőzések következtében. Szerintük bölcsebb otthon kivárni.
    Vannak még fegyveres ellenállást emlegető kósza hangok, de mivel a támadást – ha bekövetkezik – leginkább az égből várják, ez nem tekinthető megalapozott elképzelésnek.
    A legnagyobb dilemmában talán az egyetemi kollégium leányai vannak. Az egyetemi szünet február 15-ig tart, a háborút pedig a hónap második felére jósolják. Míg egyesek állítólag nem is igen készülnek visszajönni Duhokba a szünet után (úgysem lesz tanítás alapon), mások azt mondják, ha kitör a háború, ők nem mennek haza, hogy is tehetnék tanítási időben. A duhoki egyetem rektora szerint pedig nem lesz itt semmi, a nagy aggódás csak arra szolgál, hogy ezeknek a lusta diákoknak legyen valami jó kifogásuk, ezúttal miért nem tanulnak. Neki legyen igaza!

Duhok, 2003. február

Este öt órára zsúfolásig megtelt a Szent István bazilika, így aki 10 perccel az ökumenikus istentisztelet előtt érkezett, annak már csak a téren jutott hely.

Ego sum via veritas et vita - Én vagyok az út, az igazság és az élet. Krisztusnak e szavai állanak a székesegyház homlokzatán. Az őt követők számára ez az út, ez az igazság, és ez az élet 2000 éve a békesség egyedüli forrása. "Kegyelem nektek és békesség, Atyánktól az Istentől" -hangzott a köszöntés a szertartás kezdetén. E szavakra a kezdődő esti szürkületben lángra lobbantak az első gyertyák, amelyeknek fénye az este érkezésével lassan betöltötte a székesegyház lépcsőjét és a tér nagy részét.

Dr. Harmathy Béla evangélikus püspök az ősi köszöntéssel köszöntötte az összesereglett gyülekezetet: "Segítségünk az Úr nevében, aki az eget és a földet teremtette." Elmélkedésének vezérfonalául az Apostolok cselekedeteinek gondolatát választotta: "Atyánkfiai, ha van valami buzdító beszédetek a néphez, szóljatok." (Ap.Csel. 13.15) Elmondta: a keresztényeknek van mondanivalója háború és béke kérdésében.

Irak messze van, de mi tudjuk - mert meg kellett tanulnunk -, hogy ebben a globális világban mindannyian egymás szomszédai vagyunk. Minden háború előtt azt mondják, hogy rövid lesz és kevés áldozattal és szenvedéssel fog járni. Ez azonban sohasem válik valóra. Nekünk keresztényeknek is tennünk kell a békéért. Nem fegyveres erőt gyűjtünk: a Legnagyobbhoz fordulunk.

Béke vagy háború? Ebben a kérdésben az Egyháznak van szava. Szólnunk kell! Még akkor is meg kell tennünk ezt, ha az egyházak és a vallások nevét komponensként használják a háborúban. A vallás nevében ültek be a kámikáze pilóták a repülőgépbe Japánban. A vallás nevében robbantottak szeptember 11-én, s a vallás nevében küzdöttek a magyar történelemben is számtalanszor. Csak egyetlen szavunk lehet, ha erre gondolunk: Kyrie eleison - Uram irgalmazz!

Ám a kereszténységnek van üzenete a békéről. Nekünk is tennünk kell a békéért. Imádkoznunk kell, mint szerte a világban. Tennünk kell, mint azoknak a keresztényeknek, hivőknek és egyházi vezetőknek, püspököknek, akik február 3-án Berlinben gyűltek össze minden égtáj irányából, hogy a békéért imádkozzanak. El akarjuk kerülni, hogy ártatlanok szenvedjenek világhatalmi célok érdekében.

De itt az országban is békét kell teremtenünk. A magyar ökumenében három igen szép példa is van arra, hogy lehetséges a megbékélés. 1991. augusztus 18-án II János Pál pápa imádkozott a debreceni Nagytemplomban és megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. 1993. januárjában a protestánsok álltak meg az esztergomi bazilikában a kassai vértanúk sírja előtt. 1996. január 6-án pedig Csepregen imádkoztak közösen az egyházak, a vallásüldözésekben elpusztult 1223 hívő emléke előtt tisztelegve.

Gondolkodjunk el: van-e valami mondanivalónk az embereknek? Mi kicsik vagyunk, de nagy az Isten. Imádkozzunk mindazokkal, akik az egész világon békéért imádkoznak. És béküljünk meg mindnyájan egymással "hiszen, ha mindenki felsöpri a maga portáját az egész város tiszta lesz"- zárta elmélkedését az evangélikus püspök.

Szavai után a gyülekezett a Salve mundi salutare című középkori éneket énekelte magyarul, egy a barokk korban lejegyzett dallammal:

Jézus világ megváltója
Üdvözlégy élet adója
Megfeszített Isten fia
Szent Kereszted szívem hívja

Jézus add, hogy Hozzád térjek
Veled haljak, Veled éljek

Ezután Dr. Spányi Antal katolikus püspök, érseki helynök lépett a szószékre. Felidézte XXIII. János békeüzenetét, a "Pacem in terris" c. enciklikát, amelyet minden hívő és (nem hívő) jóakaratú ember számára írt. Akkoriban már két éve állt a berlini fal, a hidegháború és az atomháború fenyegette a világot, és nem volt remény a megosztottotság feloldására. XXIII. János azonban nem bátortalanodott el: Istenbe vetette a hitét. A megosztottságnak azóta vége van és nem szabad, hogy újra megosztott legyen a világ, mert a megosztottság mindig az emberi jogok megvetéséhez vezet.

A béke a legértékesebb jó, amit kérhetünk az Istentől. Minden Istenfélő és jószándékú emberrel együtt akarunk működni. A békét csak az egyetemes erkölcsi értékek tiszteletben tartásával lehet elnyerni. A globalizáció révén mindannyian függünk egymástól. Ezért jogoknak és kötelességeknek összhangban kell lenniük egymással. Az emberiség nagy családját nem irányíthatja egyetlen szuperállam sem.

Erőszakkal semmit sem lehet megoldani. A béke nem gyengeség, hanem az igazi erő. Az ENSZ alapokmánya nem ismeri a megelőző háború fogalmát. Éreznünk kell az ártatlanok fájdalmát és fel kell hívnunk a figyelmet az élet szentségére. A béke megszerzéséhez azonban fel kell ismernünk a háborút kiváltó konfliktusokat: a szegénységet, a megoldatlan konfliktusokat, a társadalmi feszültségeket. A világ kisebbik fele Káinként nem kérdezheti a világ javaival körülbástyázva: Tán őrizője vagyok én testvéremnek? Isten válasza: Mit tettél testvéredddel? Vére hozzám kiállt a földről! Ha nem építjük a béke kultúráját a halál kultúrája felé sodródunk.

Igazi békénk Jézus Krisztus, aki a békét és a szeretetet az Egyházra bízta. Imáinkat tegye hitelessé a megbékélés a közjóért való bátor kiállás, a morális értékek vállalása. Elmélkedését könyörgésssel zárja: a Béke Fejedelme adja meg nekünk a béke oly annyira vágyott ajándékát!

Szavait orgonazene követte.

Dr. Szabó István református püspök Szent Pál apostol Timóteushoz írott leveléből idézett: "Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért. Királyokért, és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt."(1 Tim 2. rész 1-3)

Elmélkedését egy sor kérdéssel kezdte: Hálát adtunk-e azért, hogy mi békében élhetünk? Vagy ezt természetesnek tartjuk, s úgy gondoljuk ez nekünk "jár".

Naponta azt halljuk háború lesz, a háborúnak meg kell lennie, a háborúnak nincs alternatívája. Ady tapasztalata ezzel szemben ez:

"Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal, s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Hihetjük-e, hogy a háború valami jobbnak a kezdete lesz? A mi tapasztalatunk ezzel szemben - Ady szavaival - az, hogy "mindennek vége, vége."

Vajon meddig leszünk a béke szigete? És vajon a jó oldalon állunk?

A vérből olcsóbb lesz a benzin?

És vajon az az új Európa, amely rohan a háborúba? Nem az öregebbet a bölcsebbet kelllene választanunk, amely saját tapasztalatából tudja mi is a háború? Hosszan idézte Szent Ágostonra "Isten városáról" szóló könyvét. Vajon a győztes oldalon álló katona emberileg jobb-e, tisztább-e, mint a vesztes oldalon álló? A háború fő oka mindig a hatalom és a dicsvágy. "Tégy félre minden kérdést: ki más az ember, mint ember?" Van igazságos háború, amelyet a szabadságért, a haza és az emberi méltóság védelméért folyik. Ám tudjuk, hogy a háborúban a jó ügy mindig keveredik a rosszal. Ne adja Isten, hogy harcba kelljen bocsátkoznunk. De csak úgy szállhatunk be ebbe a háborúba, ha imádkozunk minden háború ellen. Ha imádkozunk minden háború ellen.Ha imádkozunk azért, hogy ne kelljen felvennünk a fegyvert, s ha felvettük, minél hamarabb le is tehessük.

"Ultima ratio regum - a királyok utolsó érve" - írták régen az ágyúkra. A legvégső érv, a legvégső fórum Istennél van.

Tartassanak tehát könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért. Királyokért, és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt. - fejezte be elmélkedését a református püspök.

Ezután könyörgések következtek, amelyben a gyülekezet a békéért és a béke fontosságának felismeréséért imádkozott. A közösen elmondott Miatyánk szavaiból különösen aktuálisnak érezhettük ezt a sort: "Bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Az imádságot vezető püspökök áldása után nemzeti imádságunk, a Himnusz következett.

Égő gyertyáikat a hóba szúrva lassan mindenki hazaindul. A tér kiürül, csak a kicsi fények világítanak. A szélben bukdácsoló sárga fénykörük megvilágítja a neonizzásos budapesti éjszakát. Amint a szép este csendességével és békességével a szivünkben újra belépünk a város hirtelen ránk zuhanó pörgésébe újra érezzük igenis van remény a békére, amelyet azonban csak az örök értékekre figyelő, jóakaratú ember teremthet meg.

    A kormány csütörtöki ülésén csupán a Nagylak – Arad–Temesvár–Lugos– Déva–Pitesti közötti, IV. páneurópai közlekedési folyosón kiépített autópálya-beruházást kezelte prioritásként, négymilliárd euróra becsülve a beruházást. A képviselőház plénuma ezzel szemben visszaküldte a szakbizottsághoz a szállítási infrastruktúra fejlesztését szolgáló törvénytervezetet, mivel az RMDSZ kérte, helyezzék prioritási listára a Bors–Nagylak–Kolozsvár sztráda építését is.
    Romániának a 2007-ben remélt EU-csatlakozás előtt korszerű közlekedési hálózatot kell megteremtenie.
    Románia nemzeti prioritásnak tekinti a IV. európai közlekedési folyosó romániai, Nagylakot Konstancával összekötő szakaszának megépítését – jelentette be Miron Mitrea szállításügyi miniszter. A tárcavezető nyilatkozata egy héttel azt követően hangzott el, hogy a magyar és a román kormányfő Szatmárnémetiben megállapodott arról: közösen lépnek fel az Európai Unió illetékeseinél az EU anyagi támogatását kérve annak érdekében, hogy a Budapest–Bukarest közötti autópálya a IV. európai közlekedési folyosó eredetileg tervezett nyomvonalán mihamarabb megépülhessen. Mitrea elmondta, a IV. európai közlekedési folyosó tervét a közelmúltban külön megvitatta Adrian Nastase kormányfővel és Mihai Tanasescu pénzügyminiszterrel, majd a kormány csütörtöki ülésén foglalkoztak a kérdéssel.
    A közlekedési miniszter szavai szerint Romániának a 2007-ben remélt EU-csatlakozás előtt meg kell teremtenie azt, hogy korszerű közlekedési hálózat kösse össze Nyugat-Európával. Ezért a IV. közlekedési folyosó romániai szakaszának megépítését nemzeti prioritásnak tekinti. A program megvalósítása közel 4 milliárd dollárba kerül majd. A tervek szerint 2006-ig összesen mintegy
3 milliárd dollár beruházással elkészülnének az autópálya legfontosabb szakaszai. A romániai szakasz a magyar határon lévő Nagylakot köti majd össze.
    Konstancával az Arad–Temesvár–Lugos–Déva–Nagyszeben– Pitesti–Bukarest útvonalon. A miniszter közölte, hogy jelenleg Bukarest és Konstanca között mintegy 100 kilométeres szakaszt építenek. A tervek szerint a Bukarest–Konstanca közötti autópálya két szakaszának megépítésével az év végéig készülnek el. A Déva–Nagyszeben közötti szakasz megvalósíthatósági tervének elkészítése 2003 közepére várható. Bukarest ugyanakkor reméli, hogy az Arad–Temesvár–Lugos szakasz építését az Európai Beruházási Bank finanszírozza majd. Miután a IV. európai közlekedési folyosó nyomvonala elkerüli Észak-Erdélyt, ahol az erdélyi magyarság zöme él, az RMDSZ azt szorgalmazza, hogy az ország infrastruktúrájának fejlesztéséről szóló törvénycsomagban prioritásként szerepeljen a Bors–Kolozsvár útszakaszon haladó autópálya megépítése is. Ennek érdekében már több mint egy éve közösen lobbiznak az érintett román és magyar térségek parlamenti képviselői is a két kormánynál.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
    Romániában a rendszerváltás óta egyetlen kilométer autópálya sem épült. Az úthálózat minőségét illetően Románia a legutolsó helyek egyikét foglalja el Európában: csak Albániát és Macedóniát előzi meg. Becslések szerint több mint 20 milliárd dollárt kellene a román utak, vasutak és repülőterek korszerűsítésére fordítani, hogy az ország megfelelően csatlakozhasson az európai közlekedési hálózathoz.
Incze Ferenc