|
Történetek a kisfiúnak 8.
A műhely
Semmihez sem hasonlítható különlegesen varázslatos a szaga az áztatott nagyonfinom diófaforgácsnak egy kis liszttel...
Nem, Kedves Kisfiú, egyáltalán nem ment el az eszem, amikor az előző mondatot leírtam. Én éreztem azt az illatot, most is érzem képzeletben, ahogy visszagondolok arra a régi valóságra, amikor a kezem alatt "készült" a fenti összeállítású massza.
Négy éves körüli voltam, amikor "vésőm" - Nagytata vésője, valójában - először mélyedt farúdba, mely tárgy egy esztergán forgott szép szabályosan az orrom előtt.
Az eszterga lábpedállal hajtódott. Én egy hokedlin álltam, kezemben a véső, a pedált pedig Nagytatám nyomkodta a megfelelő ütemben. Első vésőérintésem... mert miért is lett volna másként, egy hatalmas, szálirányú faszilánk lehasadását eredményezte szegény kínzandó rúd "testéből". Ahogy az első bevert szög is csodálatos L alakban feküdt el a fán egy más esetben, amikor a szögeléshez támadt tanulókedvem. Akkor még csak három éves voltam...
Ez első, esztergával elkövetett szörnyűséget aztán még nagyon sok ilyen együtt-töltött óra követte a műhelyben, amikor Nagytatám mozgatta a pedált, természetesen a megmunkálandó fa keménységének, illetve a formázni kívánt alak mélyítéseinek megfelelő sebességgel, én pedig "dógozgattam" a néhai élő anyagon. Az akác, a bükk, a dió, a puha nyár, a gyertyán, a cseresznye, a meggy(!), a nyír, sőt, még egy kivágott kökénybokor fája is megmutatta nekem sajátosságait. A fenyő, szegény, kifogott rajtam, fenyőt kimondottan csak gyalulni voltam hajlandó, ellenben azt nagyon-nagyon szívesen. Nemegyszer esett meg, hogy abszolút kész volt, gyalulva, simítva, és.... én még szerettem volna csinálni... de hát nem akadt több munka.
Nagytatám nem asztalos volt, hanem erdész. Viszont nagyon szerette a famunkát, értett is hozzá, úgyhogy mindig talált magának valami "csinálnivalót" - no meg, az ismerősök is hozzásegítették a "dolog" megtalálásához. Függönykarnis- és szépséges-székláb-megbízásai nemigen fogytak ki.
Egy időben Nagytata az intarzia "bolondja lett" - az remek periódus volt nekem, mert míg ő teljesen elmélyedt a színes falemez dirib-darabkák metszegetésében, illesztgetésében, én kedvemre nyúzhattam az addig nagyon nem szívesen kezeimre bízott szegény lombfűrészt az általam kitalált, előrajzolt, szörnyűbbnél szörnyűbb /de persze én szépnek láttam/ nonfiguratív cikornyás áttört minták kifűrészelésével. Szerencsére a lombfűrész-élek sosem fogytak ki "valahogy"... mert hát, bizony jócskán pattintgattam őket, míg igazán rá nem állt a kezem, hogyan is kell érzéssel húzogatni, hajszálnál is finomabb mozdulással fordítani azt a bolondos kis fűrészfogcsíkot úgy, hogy a fa is szelődjön, a fémszálacska is egyben maradjon.
Munkálataink A MŰHELYben folytak. A műhely nevű szentélynek... most is látom minden tenyérnyi helyecskéjét. A fűrészek sokasága, a gyaluk generációi, a reszelők, vésők, a csavaros- és szögesládák, illetve -dobozok... az eszterga, a gyalupad, no és a helyiség portalan végében az asztal, ami egy teljesen átlagos íróasztal volt.... de amellé leülni igazán megtiszteltetésnek számított - jóformán még nagyapámnak magának is, mert hát akkor ereszkedett le az előtte álló kényelmes karosszékbe, amikor már végképp kimerültnek érezte magát... és ahogy haladt előre a korban, bizony, egyre többször volt úgy... Azon a kiváltságos asztalon születtek a tervek. Ott voltak a vonalzók, a ceruzák, a körző, a logarléc, a pauzpapírok... és.... ott állt, merev kaucsukházában az írógép is... ahhoz viszont végképp nem nyúlhattam.
Mint ahogy nem fogtam soha a kezembe, egyetlenegyszer sem, a szintén a műhely nemporos, távoli végében lévő magas üvegszekrény, a fotósszekrény kulcsát, és természetesen egyetlen, bennelévő tárgyat sem. (Nagymamám hisztérikusan félt, nehogy méreghez nyúljak valahogy... és Nagytatám osztotta aggodalmát. Amikor már talán elkezdett volna a fényképezés vegyi rejtelmeibe is beavatni, ahogyan éveim száma szaporodott.... akkorra meghalt.) Abban a "tárlóban" - hiszen az üvegen keresztül mindent jól láttam, akárha múzeumi, kiállított darabok lettek volna - álltak a vegyszerek, tálak, csipeszek, üveglemezek, melyre a régi fényképezőgép készítette a képet, no és, természetesen a nagyító... a "berendezés".
Sokoldalú ember volt Nagytata. Nemcsak a tárgyakhoz - a lelkekhez is jól értett. Ezért eshetett az meg, hogy amikor én nagyonkicsi koromban összesöpörgettem a lehelletfinom, apró forgácskákat kezemmel a műhely padlójáról, és kisvödrömben vízzel összenyomkodtam, majd csodálkoztam, hogy úgy csinálom, ahogy Mama a fasírtot, mégsem áll össze, akkor Nagytata bevezetett a konyhába, és kért számomra a vödrömbe Mamától lisztet, hogy akkor majd összeáll a mű... Hát... így történt, hogy megérezhettem, milyen is az illata az áztatott nagyonfinom diófaforgácsnak egy kis liszttel...
A kép forrása: www.lpl.arizona.edu/~jmontani/
- gyöngyös
-
2003. február 10., hétfő 13:56
|
