A szereposztás:

Michael, narrátor	Karalyos Gábor
Kate, tanító	Borbás Gabi
Maggie, ő vezeti a háztartást	Söptei Andrea
Agnes, bedolgozó kötő	Pasqualetti Ilona
Rose, bedolgozó kötő	Ivancsics Ilona
Chris, Micheal anyja	Szoták Andrea
Gerry, Michael apja	Tóth Tibor
Jack, misszionárius pap	Bács Ferenc
Dramaturg:	Vámos Anna e. h.
Díszlet:	Valló Péter
Jelmez:	Benedek Mari
Koreográfus:	Kovács Anita
Asszisztens:	Őri Zsófia

Brian Friel Pogánytánc (Dancing at Lugnasha) című színművét 2003. február 7-én mutatta be a Bartók Kamaraszínház a Soproni Petőfi Színházzal közös produkcióban, Dunaújvárosban. A Soproni Petőfi Színház Kisszínházában, a Liszt Ferenc Kulturális- és Konferenciacentrumban február 14-én került sor a bemutatóra.

A Pogánytánc poétikus szomorújáték a kis ír faluban 1936-ban élő, öt pártában maradt leánytestvérről, egy kiugrott (kirúgott?) papról és egy nyolc éves fiúról. Hétköznapi fogalmaink szerint nem sok minden figyelemre érdemes történik ebben a családdrámában, de - paradox módon - mégis az eseménytelenség látszólagos semmittevései között rengeteg az aktualitás. Talán ezek a megbújó kis momentumok azok, melyek már másfél évtizede a figyelem középpontjában tartják Brian Friel darabját az 1990-es Dublin's Abbey Theatre-beli ősbemutató, majd a későbbi London's West End és Broadway sikerszéria után is. A darabból már film is készült Meryl Streep főszereplésével Pat O'Connor rendezésében.

A darab cselekménye csak arra irányul, hogy a néző találkozhasson ennek az öt megtört, ám depressziós voltából kitörni akaró, elveszettségében is megnyerő életnek képzelt és valós, sorra elszalasztott fordulópontjaival.

Az előtérben Kate, a legidősebb leánytestvért látjuk, aki az otthonnak is olyan tiszteletreméltó családfője, a közösség megbízható, kétségbevonhatatlan tekintélyű őre kiván lenni, mint amennyire az a helyi, jelentéktelen, falusi iskolában, már ameddig ott taníthat. Maggie a családi tűzhely jókedvű, ám "pogány" felelőse, Ágnes a családi robot, a dolgozó, a kézzel kötött kesztyűk gyártója, aki mellesleg a kicsit gyengeelméjű és excentrikus Rose patrónusa egyben. S ott van még a vágyakozó Christina, a nyolc éves Michael édesanyja, akinek romantikus, tiltott, tíz évvel ezelőtti liezonja gyermeke édesapjával folyamatosan a helyi beszédtémák élén áll, ami az apa alkalomszerű, ritka megjelenésével újból fellángol.

A már felnőtt Michael, a narrátor az, aki az egész társaságnak a jelenre, mint múltra visszatekintő tagjaként már a kezdet kezdetén figyelmeztet bennünket az események túl gyors mivoltára.

A naturalitásában hihetetlenül kegyetlen darabot jól fogta meg Valló Péter. Valójában díszlettervezőként még "csavart" is rajta egyet; kegyetlen és leleplező, fricskázó, ahogyan éppen e díszlet avantgard darabjai közé helyezte a színmű alakjait. (Kinek-kinek mit jelent pl. a drótból, a millió szálból készült "fűszőnyeg": jelenti azt az eszméletlen munkával készült, mégis tulajdonképpen nélkülözhető kelléket, vagy talán a sprőd, tulajdonképpen használhatatlan szálrengeteg magának a darabbeli életnek a szimbóluma?)Ugyanezt a szemléletet fedezhetjük fel a jelmeztervező munkájában (vajon tényleg olyan messze állnak-e ezek a jelmezek időben tőlünk, mint amennyire gondolnánk?). A koreográfia különleges szerepét ebben a darabban nem kell bizonygatnunk, s csak örülhetünk annak, hogy a magyar népművészetben legalább olyan szerepet kapott tánckultúra transzformálása alapfokon ilyen jól sikerült az adott néphez, népréteghez és korhoz (és szűk térhez).

Örömmel írom le, hogy a szereplők között mindenki az, akinek megteremtője megálmodta. Külön öröm a darab folyamatossága, az állóképekkel megszakított narrátori monológok folytatódása, a színpad két ellentétes oldalán történtek összekapcsolása. Személyes tapasztalat: az előadás elérte, hogy a néző zsinórszerűen, mint akinek figyelmét "ide-oda húzzák", kapkodja a fejét az összefüggések ismeretében az állóképpé merevedett, látszólag tétlen színészek fegyelmezett ellenoldali alakjai között.

Borbás Gabi érett alakítása, melynek finom és érzékeny momentumai most közvetlenül átjönnek a nézővel való közeli kapcsolatban, élményszerűen. Söptei Andrea szerepe személyreszabott telitalálat, melyhez a nagyon alapos szerepformálás még sok gondosan és aprólékosan megformált elemet tett hozzá. Pasqualetti Ilona a fojtott érzelmek és a robbanásig feszült belső ábrázolásával vált egyéni és ugyanakkor szerves részévé az előadásnak, Ivancsics Ilona pedig a szellemileg kissé retardált családtag kiszámíthatatlanságát, ugyanakkor a valóságban legalább az ép családtagok viselkedésének árnyaltságával vetekedő sokszínűségét vitte a színpadra. Szoták Andrea szerepének nehézségét - romantikát vinni ebbe a kissé bumfordi egyszerűségbe - láthatóan minden gond nélkül oldotta meg, érzelmekben gazdag színészi alakítás az övé. Bács Ferenc Jack, misszionárius pap szerepében ismét újabb oldaláról mutatkozott be, sikerrel. Egyetlen, kiszolgáltatott szereplőként is uralja a színpadot, s jól formálja meg az inkulturálódó személyek állandó konfliktusát, akár csak kultúráról, akár vallási kultúráról legyen szó.

Mi a darab és az előadás alapvető kérdése? Kicsit szimplának találom a színházi ismertetés szövegét ebben az esetben: "Összetartható-e ez a család? Mi kell hozzá? Szigor? Vallás? Szeretet? Humor? Vagy talán valami más?"

Mert mi is lehet a végkövetketkeztetés? Azt hiszem nem sokat tévedek, ha azt írom ide, hogy a darab alapvető állítása a következő: mindenfajta társadalmi reláció legbizonytalanabb, legösszetettebb, legnehezebben kiszámítható eleme az ember, aki a fejlődésnek mindig valamilyen módon a közepén áll, ahonnan lehet előre és hátra is lépni. Válaszolva pedig a darab utolsó mondatainak egyikében feltett kérdésre: igenis arról az emberről van szó, akinek kellenek a szavak, hogy elmondhassa, mit jelent egy őrült, áttáncolt, hosszú, egész életre való éjszaka.
S ezt jól kifejezi a Pogánytánc soproni előadása.