CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. november 22., pĂ©ntek, Cecília napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

BRIAN FRIEL: POGÁNYTÁNC
színmű két részben

A Soproni Petőfi Színház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház
közös produkciója.

Fordította:Upor László

A szereposztás:
Michael, narrátor Karalyos Gábor
Kate, tanító Borbás Gabi
Maggie, ő vezeti a háztartást Söptei Andrea
Agnes, bedolgozó kötő Pasqualetti Ilona
Rose, bedolgozó kötő Ivancsics Ilona
Chris, Micheal anyja Szoták Andrea
Gerry, Michael apja Tóth Tibor
Jack, misszionárius pap Bács Ferenc
Dramaturg: Vámos Anna e. h.
Díszlet: Valló Péter
Jelmez: Benedek Mari
Koreográfus: Kovács Anita
Asszisztens: Őri Zsófia

Rendező: Valló Péter

Brian Friel Pogánytánc (Dancing at Lugnasha) című színművét 2003. február 7-én mutatta be a Bartók Kamaraszínház a Soproni Petőfi Színházzal közös produkcióban, Dunaújvárosban. A Soproni Petőfi Színház Kisszínházában, a Liszt Ferenc Kulturális- és Konferenciacentrumban február 14-én került sor a bemutatóra.

A Pogánytánc poétikus szomorújáték a kis ír faluban 1936-ban élő, öt pártában maradt leánytestvérről, egy kiugrott (kirúgott?) papról és egy nyolc éves fiúról. Hétköznapi fogalmaink szerint nem sok minden figyelemre érdemes történik ebben a családdrámában, de - paradox módon - mégis az eseménytelenség látszólagos semmittevései között rengeteg az aktualitás. Talán ezek a megbújó kis momentumok azok, melyek már másfél évtizede a figyelem középpontjában tartják Brian Friel darabját az 1990-es Dublin's Abbey Theatre-beli ősbemutató, majd a későbbi London's West End és Broadway sikerszéria után is. A darabból már film is készült Meryl Streep főszereplésével Pat O'Connor rendezésében.

A darab cselekménye csak arra irányul, hogy a néző találkozhasson ennek az öt megtört, ám depressziós voltából kitörni akaró, elveszettségében is megnyerő életnek képzelt és valós, sorra elszalasztott fordulópontjaival.

Az előtérben Kate, a legidősebb leánytestvért látjuk, aki az otthonnak is olyan tiszteletreméltó családfője, a közösség megbízható, kétségbevonhatatlan tekintélyű őre kiván lenni, mint amennyire az a helyi, jelentéktelen, falusi iskolában, már ameddig ott taníthat. Maggie a családi tűzhely jókedvű, ám "pogány" felelőse, Ágnes a családi robot, a dolgozó, a kézzel kötött kesztyűk gyártója, aki mellesleg a kicsit gyengeelméjű és excentrikus Rose patrónusa egyben. S ott van még a vágyakozó Christina, a nyolc éves Michael édesanyja, akinek romantikus, tiltott, tíz évvel ezelőtti liezonja gyermeke édesapjával folyamatosan a helyi beszédtémák élén áll, ami az apa alkalomszerű, ritka megjelenésével újból fellángol.

A már felnőtt Michael, a narrátor az, aki az egész társaságnak a jelenre, mint múltra visszatekintő tagjaként már a kezdet kezdetén figyelmeztet bennünket az események túl gyors mivoltára.

A naturalitásában hihetetlenül kegyetlen darabot jól fogta meg Valló Péter. Valójában díszlettervezőként még "csavart" is rajta egyet; kegyetlen és leleplező, fricskázó, ahogyan éppen e díszlet avantgard darabjai közé helyezte a színmű alakjait. (Kinek-kinek mit jelent pl. a drótból, a millió szálból készült "fűszőnyeg": jelenti azt az eszméletlen munkával készült, mégis tulajdonképpen nélkülözhető kelléket, vagy talán a sprőd, tulajdonképpen használhatatlan szálrengeteg magának a darabbeli életnek a szimbóluma?)Ugyanezt a szemléletet fedezhetjük fel a jelmeztervező munkájában (vajon tényleg olyan messze állnak-e ezek a jelmezek időben tőlünk, mint amennyire gondolnánk?). A koreográfia különleges szerepét ebben a darabban nem kell bizonygatnunk, s csak örülhetünk annak, hogy a magyar népművészetben legalább olyan szerepet kapott tánckultúra transzformálása alapfokon ilyen jól sikerült az adott néphez, népréteghez és korhoz (és szűk térhez).

Örömmel írom le, hogy a szereplők között mindenki az, akinek megteremtője megálmodta. Külön öröm a darab folyamatossága, az állóképekkel megszakított narrátori monológok folytatódása, a színpad két ellentétes oldalán történtek összekapcsolása. Személyes tapasztalat: az előadás elérte, hogy a néző zsinórszerűen, mint akinek figyelmét "ide-oda húzzák", kapkodja a fejét az összefüggések ismeretében az állóképpé merevedett, látszólag tétlen színészek fegyelmezett ellenoldali alakjai között.

Borbás Gabi érett alakítása, melynek finom és érzékeny momentumai most közvetlenül átjönnek a nézővel való közeli kapcsolatban, élményszerűen. Söptei Andrea szerepe személyreszabott telitalálat, melyhez a nagyon alapos szerepformálás még sok gondosan és aprólékosan megformált elemet tett hozzá. Pasqualetti Ilona a fojtott érzelmek és a robbanásig feszült belső ábrázolásával vált egyéni és ugyanakkor szerves részévé az előadásnak, Ivancsics Ilona pedig a szellemileg kissé retardált családtag kiszámíthatatlanságát, ugyanakkor a valóságban legalább az ép családtagok viselkedésének árnyaltságával vetekedő sokszínűségét vitte a színpadra. Szoták Andrea szerepének nehézségét - romantikát vinni ebbe a kissé bumfordi egyszerűségbe - láthatóan minden gond nélkül oldotta meg, érzelmekben gazdag színészi alakítás az övé. Bács Ferenc Jack, misszionárius pap szerepében ismét újabb oldaláról mutatkozott be, sikerrel. Egyetlen, kiszolgáltatott szereplőként is uralja a színpadot, s jól formálja meg az inkulturálódó személyek állandó konfliktusát, akár csak kultúráról, akár vallási kultúráról legyen szó.


Tóth Tibor Gerry, Michael apja szerepében a vidéki gigerli kitűnő alakítója. Adós maradt viszont azzal, hogy vannak-e ennek az embernek komoly pillanatai az elkeseredettség pillanatnyi érzésén kívül is. Karalyos Gábor kettős szerepének egyik fele, s ez a narrátor, kitűnő. Hangsúlyai ülnek a hosszabb légvételű szövegekben is. A szerep másik fele kissé kérdéses, amikor is egy szellemileg retardált, testileg is sérült fiú eszközeivel operál, s örök nyitott kérdésként hagyja maga után a dilemmát a nézőben: hogyan nőtt ki ebből az invalid gyermekből az érett narrátor?

Mi a darab és az előadás alapvető kérdése? Kicsit szimplának találom a színházi ismertetés szövegét ebben az esetben: "Összetartható-e ez a család? Mi kell hozzá? Szigor? Vallás? Szeretet? Humor? Vagy talán valami más?"

Mert mi is lehet a végkövetketkeztetés? Azt hiszem nem sokat tévedek, ha azt írom ide, hogy a darab alapvető állítása a következő: mindenfajta társadalmi reláció legbizonytalanabb, legösszetettebb, legnehezebben kiszámítható eleme az ember, aki a fejlődésnek mindig valamilyen módon a közepén áll, ahonnan lehet előre és hátra is lépni. Válaszolva pedig a darab utolsó mondatainak egyikében feltett kérdésre: igenis arról az emberről van szó, akinek kellenek a szavak, hogy elmondhassa, mit jelent egy őrült, áttáncolt, hosszú, egész életre való éjszaka.
S ezt jól kifejezi a Pogánytánc soproni előadása.



2003. február 15., szombat 11:50


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület