A világ - háború után
A század képét az iraki konfliktus rajzolja meg
NOL • 2003. február 15. 11:43 • Szerző: Gergely Márton www.nol.hu

    A hét végén a történelem legnagyobb tüntetés-sorozata foglal állást egy háború ellen, ami még el sem kezdődött. A demonstrálók többségét valószínűleg a puszta békevágy vezérli. Előkerülnek a zászlók: "Make love, not war" - de mit hozna valóban egy háború? Az iraki invázió ugyanis már aligha elkerülhető, menjenek akár százmillióan szombaton az utcákra.
     Az első megállapítás: Szaddám Huszein véreskezű diktátor. Ezzel héják és galambok is egyetértenek. Mindannyian olyan világban szeretnénk élni, amelyikben nincsenek ilyen despoták. Szaddám uralma alatt megtámadta Iránt és Kuvaitot, rakétákkal lőtte Izraelt, és kétségünk sem lehet afelől, ha tehetné, más országokat is lerohant volna.
    Szaddám számára nem okozott lelkiismereti problémát, hogy saját kurd származású állampolgárain próbálja ki a harcigáz fegyverek hatásfokát, brutálisan levert több felkelést, terror alatt tartja az Irakban többségben lévő síita muzulmán felekezet hívőit, és jó diktátorhoz illően periodikusan ritkítja családját és legközelebbi híveit.

Szaddám: reálpolitika és messiástudat
    Mit várhatunk el a bagdadi despotától egy háború esetén? A CIA pszichológusai megrajzolták Szaddám jellemképét. Megállapításuk szerint két fő elem vegyül Irak vezetőjében. Egyrészt kiemelkedő reálpolitikai érzék vezérli. Huszonhárom év alatt mindig a hatalmon maradás vezette. Az első Öböl-háborúban valóban voltak tömegpusztító fegyverei. Izraelre azonban "csak hagyományos" rakétákat lőtt ki. Így kívánta megnyerni harcához az arab világot, de a vegyi töltetekhez nem nyúlt.
    Jól számolt. Az amerikaiak megelégedtek Kuvait felszabadításával, így Szaddám nem is küldte harcba a Köztársasági gárdát, az iraki hadsereg elitalakulatait. Ők a határ másik oldalán az amerikaiak szeme láttára gyilkolták a fellázadt síitákat. Ha Bagdad vegyi fegyverrel támad Izrael városaira, akkor Szaddám mára csak egy rég elfelejtett epizód lenne a Közel-Kelet történetében.
    A diktátornak tehát nincsenek elvei, amíg esélyt lát hatalma megtartására. A Pentagon azonban egyértelműen jelezte, ilyen lehetőség egy második Öböl-háborúban már nem lesz. Az első lövéstől számított 48 órán belül végezni akarnak Szaddámmal. A német Spiegel hetilapban közzétett pszichológiai felmérés szerint ez azonban komoly problémákat okozhat. Szaddám második fő mozgatórugója ugyanis a történelmi küldetés.

Színpadias búcsú a pokol lángjával

    Szakértők állítása szerint a nyomorból és megalázottságból felemelkedett iraki imádja a nagy arab hősökről szóló történeteket. Minden lépésének hátterében egy leküzdhetetlen vágy áll: diadalmasan bevonulni az arab világ történelmébe. A CIA szerint ez a megrögzöttség oly erős, hogy Szaddám végső esetben mártírként is hajlandó jegyet váltani a halhatatlanságba. Vagyis amennyiben a reálpolitikus Szaddám már nem lát több kiutat, végleg felülkerekedik a messiástudat.
    Ha idáig jutunk pár heten, hónapon belül, csak abban reménykedhetünk, hogy valóban nincs tömegpusztító fegyver a kezében. A katonai stratégák sötét feltételezése szerint, mielőtt letelik a 48 óra, Szaddám szörnyű infernót zúdít a térségre: maradék vegyi fegyverét kilövi Izraelre, felgyújtja az iraki olajmezőket, rakétákkal lángba borítja a kuvaiti és az elérhető szaúd-arábiai olajkitermelőket. A színpadias búcsú nem látott katasztrófába sodorhatja a világot.
    Izrael bejelentette: tömegpusztító fegyverekre atomtöltettel válaszol, ennek a következményeit most ne is tárgyaljuk. Az olaj ára nukleáris csapás nélkül is meghaladná a hordónkénti 100 dollárt (300 százalékos drágulás), aminek a gazdasági hatásait a legutolsó borsodi, tibeti és chilei faluban is megéreznék.
    A vázolt horror-vízió elkerülésében az amerikai hadseregé a döntő szerep, ha ezt a békepárti tüntetők nem is igen hajlandóak tudomásul venni. Egy kiszivárgott stratégiai verzió szerint a rövid bombázás után masszív szárazföldi hadműveletek kezdődnek. Ezzel egy időben deszantos osztagok landolnak Nyugat- és Dél-Irakban, mert nagy szerencsére Szaddám csak kis hatótávolságú rakétákkal rendelkezik. Ha a csapás kezdetén sikerül lefoglalni a célpontok 150 kilométeres közelében minden kilövőállást, a diktátor kénytelen lenne lemondani a pokoli búcsúról.

Egyenruhás galambok - civil héják

    A Pentagon a háború kérdésében legalább olyan megosztott, mint a világ közvéleménye. Egyenruhás galambok küzdenek civil héjákkal - így lehetne legkönnyebben körülírni a helyzetet. Rumsfeld védelmi miniszter többször átkozta el nyilvánosan a békés Clinton-érában szerinte eltompult vezérkari tiszteket. Az legyen katona, aki nem ijed meg a fegyverektől - hangoztatja a miniszter, aki régebben Szaddám elsőszámú segítője volt az iráni fundamentalisták elleni harcban.
    A nyílt támadások miatt szokatlan élességgel válaszolt néhány tábornok, köztük a szárazföldi seregek, illetve a tengerészgyalogosok főparancsnoka. Kritikájuk alapja, hogy Rumsfeld és közvetlen munkatársai és tanácsadói nem katonák, és keveset értenek a háborúhoz. A Watergate-botrányt feltáró Bob Woodward "Bush háborúja" című könyvében állítja, hogy egyedül Colin Powell külügyminiszter érdeme, hogy a harcias Rumsfeld nem indított még csapást Irak ellen. A leszerelt tábornok maga is a vezérkar oldalán áll a legfontosabb stratégiai kérdésben.
    Rumsfeld elképzelése a technológiai szuperháború. Terve szerint elég lett volna mintegy 60 ezer katona, ahogy a Spiegel hírül adta. A deszantos specialisták fegyverzeti fölényükkel pillanatok alatt hatástalanítanák az iraki vezetést - állítja a civil héják társasága. A tapasztalt tábornokoknak azonban borzalmas emlék jut eszükbe a felvetésről. Vietnámban is a győzelem biztos tudatában kis létszámú sereg kezdte meg a háborút, hogy aztán állandó utánpótlásokkal félmillió amerikai harcoljon a döntetlen megszerzéséért.
    A szárazföldi seregek főparancsnoka állítja: minél több katona, annál kevesebb áldozat. Mindkét fél az arab harci morálban bízik, vagyis annak hiányában. Washington azzal számol, hogy az első amerikai katona megpillantására az irakiak megadják magukat. A tábornokok azonban állítják, ehhez nem elég 60 ezer fegyveres. Szerintük minimum 250 ezer emberre van szükség, hogy az ellenállás gondolatát is kiüldözzék az iraki katonák fejéből.

Amerikai félelem: "Szaddámgrád"
    Bob Woodward könyve alapján Rumsfeld sziszegve ugyan, de engedett a katonáknak. Most már csak az utolsó alakulatok speciális kiképzésére kell várni. Az amerikai hadvezetés ugyanis nem fél semmitől sem jobban, mint egy Szaddámgrádtól - ahogy a Spiegel fogalmaz a 60 évvel ezelőtti sztálingrádi csatára utalva. Az ítéletnaphoz méltó távozás mellett Szaddámnak egy esélye volna: a bagdadi csata.
    Az iraki fővárosban 5 millióan laknak szűk területen. Ha Amerika végül ENSZ határozat nélkül indul meg Szaddám fejéért, különösen fontossá válik, hogy amennyire lehet, elkerülje a civil áldozatokat. Washington számítása szerint minden háborús hét ezer új Al Kaida tagot jelent, az áldozatok számával hasonló a helyzet. Az iraki diktátor számára tehát az egyetlen esély, ha városi ökölharcra kényszeríti az amerikai sereget.
    Az utcák között hibásan működnek a modern célazonosító és kommunikációs rendszerek, bombázni alig lehet a nagy népsűrűség miatt. Szaddám célja a háború elhúzása lenne a lehető legtöbb áldozattal mindkét oldalon. Még az iraki csapásért lelkesedő amerikai választó is hamar bedobná a törülközőt a sokasodó koporsó láttán, amiket nemzeti lobogóval leborítva pakolnak ki a szállítórepülők gyomrából. Már akit kipakolnak, amerikai független médiaforrások szerint ugyanis a Pentagon tömegsírokba tervezi temetni hősi halottait, tekintettel a biológiai fegyverek okozta veszélyre.
    Egy elhúzódó háború elkerülésére jelenleg Kuvaitban felépített bódévárosokban gyakorolja az invázióra készülő sereg a közelharcot. A barna bábú civil, a kék fegyveres - kiabálja a kiképző a Spiegel helyszíni riportja szerint. Az este végére minden kartonember kapott több tár golyót színre való tekintet nélkül. Egyedül a Julia Roberts és Martina Navratilova plakát úszta meg eddig a gyakorlatot.

Egy szűk hatalmi kör markában
    Minden háborús számolgatás mellett egy másik német hetilap, a Die Zeit veti fel a legfontosabb kérdést. Ha a háborút nem lehet elkerülni, akkor kénytelen lesz a világ az amerikai hadseregnek drukkolni. Sikerüljön gyorsan és jelentősebb áldozatok nélkül felszabadítani Irakot Szaddám rémuralma alól. Csak mi lenne a sebészeti akció kihatása a jövőre nézve?
    Félő, írja a Zeit, hogy egy gyors siker az amerikai kormányzásban azt a hitet erősíti meg, hogy a háború elfogadható megoldás a problémák rendezésére. A precíziós fegyverek lehetővé tehetik, hogy egy kaliforniai bunkerből nagyrészt távirányított gépek füstöljék ki az ellenséges rezsimeket. A jelenlegi konfliktus esetében nem lehet szűklátókörűen a Szaddám-Bush konfliktusról beszélni. Nem arról van szó, ki melyik oldalra áll, hanem hogy ki milyen világot akar.
    A magyar miniszterelnök kézjegye ott van a nyolc kormányfő háborúpárti levelén. De biztosak lehetünk-e benne, hogy az "úgysem elkerülhető" taktika, meg a "Szaddám azért megérdemli, hogy kifüstöljék" gondolkodás jó és üdvös a világ jövője szempontjából? Ha a háború sikeresen befejeződik, ki az, aki legközelebb beleszólhat, kit támadjon meg az Egyesült Államok?
    Nem hiszem, hogy ez a kérdésfelvetés Amerika-ellenes lenne. Sokkal inkább Amerika-ellenes az, aki elfogadja, hogy a világ sorsába csak egy szűk, senki által nem ellenőrzött kör szóljon bele. Amerika rengeteg értéket adott a világnak, de az ottani demokráciát is érték már rövidzárlatok. Vajon jól van-e az, ha floridai szavazólapok többet dönthetnek sorsunkról, mint saját demokratikus választásaink?

Az egyetlen siker az ENSZ megerősödése

    A demokrácia hiányosságai néha világégéseket is okozhatnak. Vajon tudja-e, hogy milyen XXI. századot támogat az, aki igent mond az egyoldalú, "preventív", a nemzetek közössége által jóvá nem hagyott háborúra? Kételkedem az egypólusú rendszerben, amelyben a vezető hatalom vezető elitjének a kezében olyan fegyveres túlerő van, amit nincs ország, amelyik ellensúlyozhatna.
    Nehéz elhinni, hogy Chiracot, Schrödert és Putyint kizárólag az iraki nép iránti aggodalma vezérelné nagy békepárti terveikben. Szemük előtt inkább egy iraki háború utáni világ képe lebeg, és az nem tetszik nekik. Ők sem csak az elveikre hallgatva cselekednek. De amíg nem lőnek Irakban, nekik kell drukkolni. Nekik, mert, ha egyáltalán, csak ők érhetik el, hogy a nemzetközi konfliktusokat a nemzetközi közösség oldja meg a jövőben, és ne egy ország vezérkara. Ha most sikeresen találnak közös hangot nagy nehezen Washingtonnal, akkor legközelebb is lesz szava a nemzetközi közösségnek, benne Magyarországnak.
    Szaddám már megérdemelné, hogy nemzetközi törvényszéken feleljen meg bűneiért, de az igazságszolgáltatás az ő esetében sem lehet törvénytelen. Ebből a válságból csak akkor jöhet ki győztesen a világ, ha nem gyengíti tovább, hanem erősíti a nemzetek közötti együttműködést, és a közös döntéshozatalt. Ha a Szovjetunió felbomlását egyszer majd úgy láthatjuk, hogy a világ szabad népei ettől fogva közös erőfeszítéssel oldották meg problémáikat. Mert nem lesz jó az a világ, amelyikről utóbb azt jegyzik fel a történészek: az évezred első száz éve egyetlen szuperhatalom kénye szerint telt.

 
Részlet a díjnyertes sorozatból (kép: Népszabadság – Gárdi Balázs)
A World Press Photo 2002. évi nagydíját Erik Grigorjan örmény fotográfusnak ítélték oda. Sportriport kategóriában újságunk munkatársa, Gárdi Balázs lett az első. Az idei versenyre rekord mennyiségű, 53 597 tavaly készült fotó érkezett, 118 ország 3913 fotósától. A zsűri 55 munkát díjazott.
 
Erik Grigorjan örmény riporter az év fotóját tavaly júniusban készítette az iráni Kazvin tartományban, ahol ötszáz ember lelte halálát egy, a Richter-skála szerinti 6-os erősségű földrengésben. A 33 éves Grigorjan a New York-i Polaris fotóügynökség megbízásából készítette a képet. A díjat és a vele járó 10 ezer eurót április 27-én veheti át Amsterdamban a World Press Photo díjkiosztóján – jelentették be pénteken.

Az idei versenykiírásban magyar győztes is volt: Gárdi Balázst, a Népszabadság fotósát a debreceni tornász-világbajnokságon készített sorozatáért részesítették a rangos elismerésben.

A napihír-kategóriában a japán Kyodo hírügynökség munkatársa, Kato Tomohisza nyert egy, a pekingi japán konzulátus kapujában menedékjogot követelő észak-koreai képével. Az általános hírkategóriában a cseh Antonin Kratochvil lett az első egy myanmari börtönfelvétellel, ami a The New York Times Magazine-ban jelent meg. Kratochvil a „természet és környezet” kategóriában is a legjobbnak bizonyult egy kongói húsárus nő képével. A napi képriportok között Georges Gobet-t, az AFP munkatársát díjazták elefántcsontparti sorozatával, míg az általános képriportok díját a dán Jan Dagoe, a Magnum Photos/Alexia Foundationtől viheti haza Sierra Leonei felvételeiért. Az aktuális hírportrék versenyében az amerikai Scott Lewis nyert a The News And Observerben megjelent Jasszer Arafat-képével, míg a művészportrék között a szintén amerikai Dan Winters (The New York Times Magazine) győzött Leonardo Di Caprio megörökítésével. A tudomány és technológia kategóriában Peter Essické (National Geographic) lett az elsőség „Nukleáris hulladék” című képével.

(MTI)

    Hetedik alkalommal adták át a Balassi Bálint emlékkardot, amelyet idén Kiss Benedek költő és Tereza Worowska műfordító kapott.
    Az ünnepi eseményt a hagyományoknak megfelelően ezúttal is február 14-én, Bálint napján a Gellért Szálló gobelintermében tartották. Az egyik legrangosabb magyar irodalmi díjat az idén Kiss Benedek költőnek és a lengyel Balassi-, Krúdy-, Kosztolányi és Márai-fordítónak, Tereza Worowskának ítélték. A díjazottakat a Balassi-kuratórium elnöke, Makovecz Imre és Ladocsi Gáspár püspök köszöntötte, aki szerint a költőknek ma is szembe kell nézni nehéz küzdelmekkel, és e hősiesen helyt álló költőket tüntetik ki a Balassi Bálint-emlékkarddal.
    Mi volt előbb az emberiség történetében a kard vagy a költészet? A Balassi Baráti Kör tagjai szerint a költészet a régebbi. Úgy tartják, hogy a kard ötezer éve jelkép is több kultúrában, nemcsak az erő, a hatalom, hanem a béke és az igazságosság kifejezője is. De a kard jelenti a beszédet, a nyelvet is, ilyen értelemben az Isten igéjét, a világ legegyetemesebb léttörvényeit szimbolizálja.
    Az ünnepségen megemlékeztek a magyar költők kemény küzdelmeiről, és Tóth Bálint, Döbrentei Kornél, Wass Albert, Nagy Gáspár, Buda Ferenc, Utassy József, Farkas Árpád, Ernesto Rodrigues, Gérecz Attila Balassi-díjazottak köréhez a kuratórium tagjai kardtársukká fogadták az ünnepelteket.

 Phompen, 2003. február 16. (MTI- A Kis Herceg immár khmer nyelven is beszél és álmodozik: Antoine de Saint-Exupéry filozófikus meséje az első szépirodalmi mű, amelyet 1975 óta a kambodzsai nép nyelvére lefordítottak.
    A francia író-pilóta 1943-ban megjelent kisregénye már eddig is a világ "legfordítottabb" irodalmi műve volt: 136 nyelvre, illetve dialektusra fordították le, 50 millió példányban adták ki.
    A khmer nyelvű fordítást a phnompeni királyi egyetem francia tanszékének diákjai készítették és a Sipar francia civil szervezet gondozta a kiadást.
    A Pol Pot vezette "vörös khmerek" 1975-ös hatalomra jutásuk után gyakorlatilag kiirtották a kambodzsai értelmiséget. Az országban ma is 62,9%-os az analfabetizmus és nagyon szegény maradt a könyvkiadás.
    - A Kis Herceg kitűnő mű arra, hogy fejlesszük az olvasást az országban - mondta az AFP-nek Béatrice Montariol, a Sipar koordinátora. A szervezet 1991 óta működik Kambodzsában, azóta 67 könyvtárat hoztak létre és féltucatnyi oktató könyvet adtak ki.
    Saint-Éxupéry könyvét 3000 példányban adják ki, darabja 1,6 dollár lesz. Az író jogutódai ugyanis jelképes összeget kérnek csupán a mű sokszorosításáért. A megjelenésre Kambodzsába érkezett Olivier d'Agay, Saint-Éxupéry unokaöccse.
    - Fontosnak tűnt számunkra, hogy a lehető legszélesebb körben terjesszük ezt a könyvet egy olyan országban, ahol nagyon sokat kell még tenni, különösen a gyerekekért - hangsúlyozta Béatrice Montariol.
    Az elmúlt években khmer nyelvre fordított könyvek elsősorban tanúvallomások voltak, mint Anna Frank Naplója, vagy Lung Ung, a vörös khmerek mészárlásának túlélője, aki angolul írta meg visszaemlékezéseit Először apámat ölték meg címmel.

    A Népszabadság Online iraki háborúval foglalkozó fórumában fejtette ki Daneel véleményét a szombati béketüntetésről. Beszámolója pontos megfigyeléseket tartalmaz a kisebb botrányba fulladt tegnapi megmozdulásról. Írását változtatás nélkül tesszük közre.
     Pár ezren lehettünk a Liszt Ferenc téren 1/2 3-kor, de percekig nem mondtak semmit. Akkor a szélsőjobb (távolról pár magyar zászló, közelről Nagymagyarország-kitűzők jelzik) egyszer csak megindult az Andrássy úton. A fél tömeg utána. Aztán sikerült egy részét visszaterelni, jöttek a beszédek. Levezető: számomra ismeretlen pofa, mint egy múlt rendszeri szakszervezetis, lelkesedés-ölő. Aztán Artner Annamária próbálja üvöltéssel kiegyensúlyozni, hogy a tömeg nagyobb része felé nincs hangfal. Aztán egy a 70-es évekből ideteleportált amerikai hippie gitáros, senki se énekli a refrént...
    Végül végre felfogták a helyzetet, menetrend változik, irány a Hősök Tere - az út közepén. (Pár rendőr hiába próbál más belátásra bírni.) Érdekes, itt már tízezres a balos tömeg -- melyet időnként megállítanak, hogy ne érjük utol a "nem nem soha!"-sokat. Tök jó poszterek, mindenféle ember, Közte egy ilyen plakáttal: "One American Against War". A pódium-kamion előresiet. A Hősök tere szélén (itt a sarkon néhány mobilozó neonáci civilben röhög rajtunk) elénkrohan egy szervező, hogy siessünk a kamion elé. Itt már 30-50 ezren lehetünk.
    De hiába, a bal és szélsőjobb keveredik. Eredmény: hógolyók Bródy Jánosra. Kivétel az utolsó szám, addigra a többség által arrébb lettek szorítva (ebben én is részt vettem, egy fotós segítségével, felém fordul - "Hát nem szörnyű?" - ha nem csal az arcmemóriám, a 168-órás Ilosvai Zoltán volt). Ilyen arcokat még nem láttam: a tömeg-támogatástól megfosztott, ki nem adható gyűlölettől megbénult arcok.
    De hiába az apelláták, egyre rosszabb incidensek: az iraki ellenzék képviselőjének füttyök, majd lehazaárulózzák(!). Aztán jön egy MSZP és SZDSZ-ellenes transzparens a kamion elé, nem hagyják magukat eltolni, verekedés tör ki, a szervezők hívják a rendőrséget... Ez szerintem csakis szervezett provokáció lehetett. (Kérdés, hogy Csurka vagy ex-MIÉP-esek vagy kisebb neonáci csoportok által - mint ahogy anno Firenzében és Stockholmban az utóbbiak tettek hasonlót.) Amúgy én számítottam erre (azért is szerveztem másokat hogy eltörpítsük a szélsőségeket), de a szervezők úgy látszik nem. Arra is számítottam, hogy közel-keleti bajkeverők lesznek, de szerencsére csak egyetlen Szaddám-zászlót láttam és egy szál PKK-aktivista osztogatott engedjék-szabadon-Öcalant szórólapot.
    Mindent összevetve, mégis megérte elmennem. Pár ezerre számítottam, pár tízezer lett - ahhoz kevés, hogy a szélsőjobbot eltörpítse, de a nagy többséghez elég volt. A nemzetközi hírekben pedig valószínűleg csak az összlétszám jelenik meg.
    A szervezők viszont jó gyorsan újjászervezhetnék magukat...

Pilhál Tamás
    Befejezték annak az Il-2 Sturmovik típusú szovjet csatarepülőnek a kiemelését a Balatonból, amelyet 1945. március 23-án lőtt le a német légvédelem Alsóörsnél.
    Az 1972-ben – lakossági bejelentés nyomán – megtalált gép legnagyobb egyben maradt darabját, a közel másfél tonnás motort hat méter mélyből hozták föl vasárnap a Top-Gun Víz Alatti Kutatócsoport búvárai és a katasztrófavédelem munkatársai emelődaru és markológép segítségével.

    Előzőleg már felszínre került a repülő törzsének és szárnyának több darabja, a két 380 literes üzemanyagtartály, sőt, a pilóta és a lövész maradványainak egy része is. A Sturmovik – a motort leszámítva – szinte elemeire bomlott a becsapódáskor, alkatrészei szanaszét szóródtak a partmenti nádasban.
    A felszínre hozatal azért volt sürgető, mert a gépből tavaly ősz óta szivárgó benzin és olaj veszélyeztette a környezetet – tájékoztatta lapunkat Horák Attila, a munkálatokat koordináló Veszprém megyei katasztrófavédelem osztályvezetője.
...............................................................................................................................................................................................................................................

    A kiemelt roncs a magyar állam tulajdona, ezért alkatrészeit a szolnoki repüléstörténeti múzeumba szállítják – tudtuk meg Süli Csabától, a Hadtörténeti Intézet muzeológusától. Közölte: a restaurálást követően az épen maradt motort egy 1999-ben, Balatonkenesén megtalált Il-2-es törzsével együtt állítják ki. Hozzátette: a két orosz katona maradványainak nagy részét már 1972-ben eltemették, két évvel később pedig Alsóörsön kegyhelyet alakítottak ki emlékükre. Mivel most újabb csontokra bukkantak, a Hadisírgondozó Iroda kegyeleti okból fölvette a kapcsolatot az orosz hatóságokkal.
    A születése óta, vagyis 73 éve Alsóörsön élő Horváth Géza emlékei szerint a balatoni csata idején a rengeteg harci repülő szinte elhomályosította az eget. Az Il-2-es lezuhanását nem látta, de azt igen, hogy számos polgári épületet romba döntöttek az oroszok bombái. Viszont fő céljukat, a vasútállomás lerombolását nem tudták elérni. Az ezerkétszáz lelket számláló falu szerencsére viszonylag kevés áldozattal megúszta a háborút; az átvonuló katonák sem kegyetlenkedtek annyit, mint másutt.
    A zord idő, és nehéz terepviszonyok ellenére a terv szerinti négy nap alatt végeztek a munkával – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Bruckner János, a Top-Gun Víz Alatti Kutatócsoport vezetője. A kiemelésben döntő érdemeket szerző búvár szerint a Balatonban további hetvenegy második világháborús repülőgéproncs található, amelyeket azonban állami segítség nélkül nem tudnak kiemelni. Hozzáfűzte: ha kapnak anyagi támogatást, akkor nyáron hozzáfognak egy Messerscmitt 109-es kiemeléséhez, melynek lelőhelyét – az amatőr kutatók és búvárok rohamát elkerülendő – egyelőre nem árulhatja el.
    Úgy tudjuk, a balatoni horgászok számos lezuhant repülő pontos helyével tisztában vannak, de mivel rengeteg hal tanyázik a biztonságot nyújtó gépek fedezékében, nem árulják el a hatóságoknak. A most kiemelt roncsok között azonban biztosan nem tanyázott egyetlen hal sem, mert a gép mélyen a földbe fúródott becsapódáskor.

1893. február 15-én kezdte meg működését Budapesten a Telefonhírmondó

Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, mely páratlan a világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul." - ezekkel a szavakkal kezdte meg adását a vezetékes telefonhálózatra épülő "Beszélő Újság", a rádió előzménye, Puskás Tivadar találmánya.

A beszélő újság első "stúdiója" és "leadóállomása" az V. kerületi Magyar utca 6. számú házban volt, ahol négy szerkesztő és mintegy száz tudósító dolgozott.
A hírmondó huszonöt előfizetővel indult, de ez a szám egy évvel utóbb már hétszázra, újabb egy esztendő múlva pedig ötezerre nőtt. Az előfizetési díj havonta egy forint ötven krajcár volt.
A telefonhírmondó kezdettől fogva a világ minden tájáról érkező híreket, az áru- és értéktőzsde árjegyzéseit, időjárás-jelentést és pontos időt közvetített, de a szerkesztőség nagy hangsúlyt helyezett a színházi és a hangverseny-közvetítésekre is.
Állandó összeköttetést létesítettek több színházzal, elsősorban az Operaházzal és a Blaha Lujza téren állt egykori Népszínházzal. A színházakban négy-négy mikrofont helyeztek el, amelyek tisztán továbbították a zene- és énekhangokat.
  
Puskás Tivadar
 
A feltaláló Puskás Tivadar alig egy hónapig vezethette a vállalkozást, mivel 1893. március 16-án meghalt. A szabadalmi jog öccsére, Albertre szállt. 1894 őszén Popper István mérnök vette át a telefonhírmondót, s rövidesen részvénytársasággá fejlesztette.
A társulás a millennium évében már 750 kilométeres saját hálózattal és hatezer előfizetővel rendelkezett.

A telefonhírmondó 1925-ig élt és prosperált: akkor egybeolvadt a Rádióval, s megszületett a Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt. E formájában a második világháború végéig létezett, de a magyar rádiózás újjáalakulásakor már nem hívták ismét életre.

Michael Winterbottom brit rendező Ebben a világban (In This World) című, afgán menekültek kálváriájáról szóló filmje nyerte el legjobban az 53. berlini filmfesztivál (Berlinale) zsűrijének tetszését és kapta a fődíjat, az Arany Medvét.

Az Arany Medvéért 22 film versengett az idei Berlinalén, a különböző szekciókban vetített filmekkel együtt körülbelül háromszáz alkotást láthatott a közönség.

Az ifjú filmesek fórumán vetítették Fliegauf Benedek Rengeteg című filmjét, amely elnyerte a 10 ezer euróval járó Wolfgang Staudte-különdíjat. A 34. Magyar Filmszemlén Fliegauf alkotása vitte el a legjobb elsőfilmesnek járó Simó Sándor-díjat és a külföldi filmkritikusok Gene Moskowitz-díját is.
A Berlinben bemutatott másik magyar film, Szomjas György Vagabond című műve a Panoráma sorozatban volt látható.

Ezüst Medvét kapott az amerikai Spike Jonze (Adaption), szintén Ezüst Medvét a legjobb rendezésért a francia Patrice Chéreau (Testvére). Kimagasló művészi teljesítményre hivatkozott a zsűri, amikor Ezüst Medvét adományozott Li Jang kínai rendezőnek és forgatókönyvírónak a Holt tárna című alkotásért.

A legjobb női főszereplőnek járó Ezüst Medvéket három hollywoodi sztár, Nicole Kidman, Meryl Streep és Julianne Moore vitte el 2003-ban Berlinből. A színésznők a kilenc Oscar-díjra jelölt Órák (The Hours) című, Virginia Woolf írónő élettörténetére épülő Stephan Baldry-filmben nyújtottak lenyűgöző alakítást. A legjobb férfi főszereplőnek az Atom Egoyan kanadai rendező vezette zsűri szemében Sam Rockwell bizonyult (Egy veszélyes elme vallomásai - Egyesült Államok).

A ítészeknek a szenegáli alkotás, a Madame Brouette zenéje tetszett a legjobban, míg a legjobb európai filmnek a Good bye, Lenin című német filmet kiáltották ki. A vígjáték arról szól, hogy egy fiatalember miként teremt művi keletnémet világot beteg édesanyja körül a rendszerváltozás után.

A fődíjas Ebben a világban története a pakisztáni Pesavárban kezdődik, ahonnan két afgán menekült megpróbál eljutni Nagy-Britanniába. Winterbottom filmje már-már egy dokumentumfilm szárazságával meséli kálváriájukat, a hányattatásokba egyikük bele is pusztul. A britek utoljára 1994-ben nyertek Berlinben fődíjat, az Apám nevében című brit-ír-amerikai alkotással.

Az 53. berlini filmfesztivál Martin Scorsese The Gangs of New York című filmjének versenyen kívüli levetítésével, illetve közönségvetítésekkel zárul.

(MTI nyomán)