|
A művészet tiszta rendje
Kosztolányi Dezső-Forgách András: Aranysárkány
Mennyi a különbség 367 200 karakter és 8400 másodperc között. Kosztolányi Novák Antal tanár ura kapásból rávágná, hogy semmi, hiszen a kettő egymásból ki nem vonható. Akik azonban a Soproni Petőfi Színház Aranysárkány bemutatóját látták, azokban a kivonás mégiscsak elvégződik, s a maradék vektorként a regény javára mutat.
Mire csaknem kereken egy évszázada, a századelő magát modernnek tartó négy irányzata (polgári, szociopolitikai, avantgarde és metafizikai) közül Kosztolányi és a nagypolgári Nyugat kölcsönösen egymást választották, addigra a művészet mindig tágas porondján az Idegen költők fordítója már meglehetősen élesen, bár saját maga számára nyilván nem bántóan, behatárolta szellemi mozgásterét.
Kevés kivétellel az ide tartozó művészek írásainak jellemzője talán a visszatérés, mely időben és térben egyaránt sorrendi és erkölcsi kétséget alig tápláló romanticizmus aranykorát idézte fel, miközben a korabeli életnek inkább külső szemlélői, semmint résztvevői voltak. A másodlagos jelentések hordozóiként megjelenő, a városiasodás kritikáját visszatekintő módon megfogalmazó, a haladás valódiságát megkérdőjelező, a huszadik század húszas éveiben született alkotások közé tartozik az Aranysárkány is. Címe, annak eredete, a szimbólumrendszerben betöltött helye pl. a regény elolvasása után sem világos, bár magyarázható.
Mindezek után lássuk a soproni bemutatót! A már a nevekkel sokat sejtető szereposztás nem hagy maga után kívánnivalót a beteljesedésben sem.
Bálint András tanárfigurája annak a nagyszerű sorozatnak újabb és szerves része, melyet a kiváló művész már életében alkotott. Bálint Novák alakja csatlakozik azon egyedi, alapvetően mindig is magányos, gondolkodó és önmarcangoló emberekhez, akikhez talán teljes egészében hozzáalakult már színészi karaktere. Hogy nem sokat kellett változtatni - mondjuk - az orosz realizmus figuráin a Kosztolányi adaptációban, az nem Bálint András merevségén, hanem az alak univerzális mivoltán múlik. Körülötte a darabban szellemi értelemben is mindig a saját magával kitöltött űr marad, miközben csodáljuk képességeit, az alakítás jellemző mozzanatait. A szereplő bejárta egész ívet is, bár utóbbi meghajszoltan, egy hirtelen töréssel most kicsit csonkábbra sikerült. Egy végső soron türelmetlen színésszel találkozik a néző az alakítás során.
Pogány Judit nagyszerű Mari-ja az este emlékezetes alakítása. Minden allűrtől mentesen zajlik az antré, csattannak a poénok, tartja a valóság sínjein a csattogva robogó álomvonatot ez a clown jellemvonásokat is felmutató színész. Csak sajnálhatjuk, hogy az utolsó előtti jelenetben (Novák öngyilkossága) nem léphet túl saját árnyékán. Pedig a szövegében a lehetőség benne van.
Sztankay Orsolya a "Mezitláb a parkban" után ismét jó szerepet kapott, és sikerült a kettős jellemet hordozó fiatal lány dualisztikus magatartása keltette csapdából elevenen kikeverednie (s ez önmagában is nagy dolog) a szalmaláng fellobbanásokból álló sorozatban. Ha ehhez még hozzávesszük az utolsó jelenet kicsit szerencsétlenül és érzelgősre sikeredett búcsúzóját is, tulajdonképpen teljes az alakítás.
A többiek pedig erőteljesen az "erővonalak" mentén rendeződnek a színpadi csatában. Papp Zoltán "tipikus" tanára, Karalyos Gábor szerepformálása a "kétesen pozitív oldalt" erősíti, míg ezzel szemben a vehemens "rossz" képviselői Mészáros Tamás, Varga Gábor és Cmarits Gábor személyében nagyon is hihetően és "modernül" adják elő az agresszív, előre törő elégedetlenek szerepét. A közbülső, "ingadozó-semleges" csoportban találjuk Andai Kati kicsit bágyadt Flóri nénijét, Tándor Lajos profi-sematikus ügyvédjét, Herbst Szilvia nem cizellált Lenkéjét és Sárdy Zoltán egyszerű iskolaszolgáját.
A jelmezek kicsit "vegyes módon" sikerültek, de nem bántóak. Rengeteg szerep- és jellemformáló lehetőség maradt ki - gondolom - anyagi okok miatt.
A díszlet és színpadkép ezzel szemben pazarló, és rengeteg felesleges, zavaró elemmel kevert. A perspektívának tudatosan ellentmondó terek még csak megideológizálhatók, bár szerepük a rossz és bizonytalan közérzet keltésén kívül nem igen van. Meggyőződésem, hogy a díszletnek nem kell ilyen hangsúlyozottan egy és negatív irányban befolyásolnia a nézőt ebben a komplex darabban. Ezt a kellemetlenséget még csak zavaróbbá teszi, hogy számtalan alkalommal - egyetlen eseten kívül mindig egy irányban és fölöslegesen - megforgatják, s a néző lényeges információt egyáltalán nem nyerve kénytelen végignézni a körszínpad teljes "tartalmát". Ezzel nehezíti még a rendező a színpadon tévelygő színész dolgát, miközben az azonos időt igénybevevő forgatás határozott időzavart okoz a cselekmény egyébként is nagyon felszabdalt és különválasztott elemei között.
A zeneválasztás, amennyiben a darabhoz tartozik, úgy jó és korhű, amennyiben a pörgő színpad kiváltotta időzavart parírozza, úgy felesleges.
Az alapkérdés és következményei az előadás befejeztével is megmaradnak, és így hangzanak: érdemes volt-e Kosztolányi regényéből (így) színdarabot készíteni? Adott-e valamit a színpadi adaptáció a mondanivalóhoz, s ha nem, úgy teljes egészében közvetíti-e a regény klasszikusan sokrétű mondandóját a színmű? A számok tükrében: a regény 367 200 karaktere és az előadás 8400 másodperce azonos értékeket hordoz-e, vagy értékcsökkentés történt az olvasó ember, mint néző irányában, amikor a fantázia szárnyalását megnyirbálva konkrét képekhez köti a történet összetett emlékét?
Ha csak az előadást nézzük, akkor is felvetődnek kérdések a nagyszerű szerepjátszó gárda igazán tiszteletet érdemlő teljesítménye ellenére. A soproni színházi előadás ugyanis adós marad egy valamivel. A tér és az idő, amibe a szerepjátszás belehelyeződik, az maga nem valós, minduntalan "kikacsingat" mögüle a színház mesterséges világa. Igen, az illúzió, a valóság illúziója az, amivel a premiernek pórul járt hitelezői vagyunk.
Rónay György nagyszerű gondolata - melyből a címet is vettem - nem válik próféciává a Petőfi Színház előadásában: "Novák Antalnak az erkölcsi szándék bukik a természettel, a nyers élettel szemben. Ám amiben az erkölcsi ember felmorzsolódik, azon a művész, a szépség embere győzedelmeskedhetik: azzal, hogy 'nézi', megfigyeli az életet és a természet gonosz rendetlenségét formába foglalva átváltja a művészet tiszta rendjévé."
(Díszlet: Nagy Bálint
Jelmez: Földi Andrea
Dramaturg: Dobák Júlia
Asszisztens: Őri Zsófia
Rendező: Forgách András)
- DI -
2003. március 14., péntek 22:11
|
