A selmeci akadémisták a felvidéki hadjárat idején egy emberként jelentkeztek a honvédseregbe, s küzdöttek a szabadságért. Világos után nem lehetett elkezdeni Selmecbányán az oktatást az erdészek számára, mert a hallgatók vagy a csatatereken vesztek, vagy börtönökben raboskodtak. Az első évfolyam mindössze néhány fővel indult. Büszkék vagyunk rájuk!

    Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére a Petőfi téren került sor Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzata  és a Nyugat-Magyarországi Egyetem közös rendezésében a városi ünnepségre.
    Az ünnepség szónoka Prof. Dr. Faragó Sándor, a Nyugat-Magyarországi Egyetem rektora volt.
    A koszorúzást követő ünnepi műsorban felléptek: az egyetem művészeti csoportjai, Tas Ildikó (A Magyar Állami Operaház magánénekese), Altorjai Kinga (énekművész), a Városi     Fúvószenekar, a Juventus Koncert Fúvószenekar, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Soproni Csoportja, a Soproni Pendelyes Táncegyüttes
 
    Prof. Dr. Faragó Sándor, a Nyugat-Magyarországi Egyetem rektorának ünnepi beszéde:

Igen tisztelt ünneplő közönség, kedves soproni polgárok!

    Ma, a szívekhez legközelebb álló, a legnagyobb magyar ünnepen, az 1848. március 15-i forradalom 155. évfordulóján köszöntöm Önöket.
    A másfél évszázaddal ezelőtti eseményekre emlékezve óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi tette azt a napot a magyar történelem egyik legfontosabb dátumává, mi az az erő, amely annyi vérzivataros, olykor válságos, sőt szégyenletes évtizeden át, tisztán őrizte meg a magyar nép lelkében és emlékezetében az akkor történteket?
    Azok az eszmék, amelyek mintegy 60 évvel korábban a Francia Forradalomban kaptak először lángra, hogy gyorsan ki is hunyjanak: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméi. De a parazsat még az Európát leigázó Napóleonnak sem sikerült végleg eltaposnia, az szunnyadó zsarátnokként izzott tovább, csak új, felszabadító szelekre várt.
    És izzott a parázs Magyarországon is, amelyet a Habsburg elnyomás, a jobbágyság már-már elviselhetetlen helyzete táplált. A kis és középnemesség – élén Kossuthtal – érezte, megértette mindennek tarthatatlanságát, de az alsótáblában nem lehetett, a felsőtáblában pedig nem akarták a változások igényét napirendre tűzni.
    És akkor megint Párizsra kellett a vigyázó szemeket vetni! 1848. február 23-án a felkelt párizsi százezrek elűzték Lajos Fülöp királyt, és 26-án kikiáltották a Köztársaságot. A hír futótűzként terjedt Európában. A magyar forradalomnak is Párizs adta meg a jelet.
    Március elsején Pozsonyban ülésezett az országgyűlés alsótáblája, amikor megérkezett a párizsi hír. Kossuth csak annyit mondott: “Vártam”. Mert Vele együtt sokan vártak a jelre, a pillanatra, amikor a magyar nemesi ellenzék, a függetlenség és reform pártja az ország élére állhat. A teremben futótűzként terjedt a hír – vegyes fogadtatással. Máshogy élték meg a hírt a Bécshez hű kormánypárti képviselők, másként a változásokat vágyó, az új európai eszméket valló ellenzék tagjai. S akkor Kossuth emelkedett szólásra. A szinte félelmetes csendben röviden szólt:
    “Reménylem, hogy az országgyűlés a midennapiság parányi politikájától, mely a mostani nagy dolgokkal összehangzásban nincs, a kornak s azon igényeknek érzetére emelkedi fog, mellyel az országgyűlés iránt a nemzet viseltetik.” – Mindenki érezte, Kossuth elszánta magát arra, hogy megragadja a történelmi pillanatot. – Valami elkezdődött!
    Március 3-án, Kossuth először fogalmazza meg, hogy mit kíván a Magyar Nemzet: vesszen az önkényuralom, önálló alkotmányt és kormányt Magyarországnak, de magának az osztrák nemzetnek és az “örökös tartományok” népeinek is. S az országgyűlés alsótáblája egy emberként, lelkesülve harsogta: “Úgy legyen!”.
    Bár Bécs és a nemzet érdekei között őrlődő felsőtábla tanácstalansága lassította a kiteljesülést, a párizsi hírektől felbolydult és Kossuth pozsonyi beszédétől felbátorodott bécsi polgárság forradalma felgyorsította az eseményeket.
    Március 14-én Pestre is eljut a bécsi forradalom híre. Az Ellenzéki Körben győzött a forradalmárok csoportja, s Petőfivel az élen az azonnali cselekvésről döntöttek.
    Március 15-én – mint annyiszor a történelemben – néhány elszánt fiatal, dacolva a hatalommal, órák alatt fejéről a talpára állította a világot. Elfoglalták Landerer nyomdáját, kinyomtatták Kiáltványukat, a 12 pontot és a Nemzeti Dalt.
    Délután 3 órára több mint tízezer ember gyűlt össze a szemerkélő esőben a Múzeumkertben – feltámadott a tenger! Petőfi szavalata alatt a lelkes nép szájából zengett a Forradalom Dalának refrénje: “Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”. Előbb a Városházához indultak, ahol a Tanáccsal aláíratták a 12 pontot, majd immár több mint 20 ezren Budára, a Helytartótanács épületéhez vonultak, ahol- Petőfi lejegyzése szerint – “A nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatott, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránti rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt..” A nép diadalmenetbe hozta Pestre a jobbágyfelszabadítás apostolát.

Kedves Hallgatóim!

    Eddig tart a jeles nap Pest-Budai krónikája, amely egy nappal később – Kossuth és Batthyány bécsi útjának következményeként – meghozta a kívánt eredményt, az első felelős magyar kormányt, a független országgyűlést, majd az áprilisi törvényeket. De tulajdonképpen ez a nap indította el a Habsburg retorziók sorát, amely először szabadságharcba kényszerítette a nemzetet, majd – nem utoljára történelmünkben – orosz segítséggel a Világosi Fegyverletételhez, megtorlásokhoz, vértanúk hosszú sorához, csaknem 20 évnyi megaláztatáshoz, szenvedéshez vezetett.
    De mi törtét mindeközben a Bécstől mindössze 60 km-re fekvő Sopronban? A város az ország nyugati sarkában fekszik, így 1848-ban sem játszhatott olyan szerepet, amely országos jelentőségű lehetett volna.
    Csatkai Endre erről a következőképpen ír: “Lelkesen átvette a hatalmas lökést, ami Pozsonyból és Pestről indult ki és egy test, egy lélek volt a magyarsággal. Hanem itt volt Bécs közelsége. Az ősök története óvatosságra intett.”
    Sopron 1848-as történéseinek – a hivatalos írásokon kívül – két jelentős forrása van. Az egyik Geiger Márton kosárfonó, a másik Michel János, a Szt. Mihály templom sekrestyése feljegyzései.
    A pozsonyi események híre már március 15-én estefelé megérkezett Sopronba, Széchenyi János volt a hírhozó. A hírekre fellelkesült licista diákok szervezte fáklyás felvonulás a Széchenyi palota elé vonult, ahol Széchenyi János ismertette a történéseket. A lelkes tömeg csak éjjel 11 órakor oszlott fel.
    Másnap megválasztották az új Nemzetőrséget, a főparancsnok gróf Széchenyi János, szárnysegédje Konkolyi Ignác, számvevője Ihász Rezső, a város későbbi főjegyzője lett. A tisztek sorában egy Batthyányt, két később közkedvelt Széchenyi grófot, Lászlót és Györgyöt, illetve a város máig ismert családjainak – az Artner, Manninger, Rupprecht, Wrchovszky, Hasenauer, Coriáry, Fürst, Hofer, Lenck, Ódor, Friedrich családoknak – a tagjait találhatjuk.
    Az áprilisi törvényeket 19-én hirdették ki a városházán, amin megjelent a város két országgyűlési követe Martini Frigyes és Ertl János is. A nyár népszámlálással – 16.766 lélek élt akkor Sopronban –, városi képviselőtestületi, országgyűlési képviselő, illetve megyegyűlési választásokkal, a nemzetőrség kiképzésével telt el.
    Az őszi hónapokat vihar előtti csendként jellemezhetjük. 1848. december 16-án – amikor Windischgrätz herceg csapatai több helyütt átlépték a nyugati határt – kezdődött meg tulajdonképpen a magyar szabadságharc. Sopron még ugyanazon napon 11 órakor elesett, elsőként az országban.
    Az egész szabadságharc alatt 1849 június 13-án csillant fel egyedül remény Sopron számára, amikor Kmety György a csornai csatában legyőzte a korábban ugyancsak Sopronban szolgált Wyss Ferenc generális vezette osztrák hadsereget, de a magyar csapatok nem jutottak el Sopronig.
    A Világosi Fegyverletételt követő megtorlás nem kerülte el a várost sem. A magyar szabadságharc egyik legelső vértanúja, a soproni nemzetőrök korábbi parancsnoka, Murmann Sámuel volt, akit 1849. augusztus 25-én végeztek ki Temesváron, elrettentésképpen. Hetekkel megelőzte megdicsőülésben az aradi vértanúkat. Városunkban utca örökíti meg nevét.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

    Engedjék meg nekem, hogy saját hallgatóinkra, a selmeci akadémistákra is emlékezzem néhány gondolattal. A felvidéki hadjárat idején egy emberként jelentkeztek Ők a honvédseregbe, s küzdöttek a szabadságért. Világos után nem lehetett elkezdeni Selmecbányán az oktatást az erdészek számára, mert a hallgatók vagy a csatatereken vesztek, vagy börtönökben raboskodtak. Az első évfolyam mindössze néhány fővel indult. Büszkék vagyunk rájuk!

Tisztelt Hallgatóim, Kedves Soproni Polgárok!

    Legyünk büszkék elődeinkre, akik a megfelelő pillanatban, a korkövetelményeknek megfelelően cselekedtek. Legyünk büszkék a mindennapok hőseire és a Murmann Sámuelekre is.
    Magától adódik ugyanakkor a kérdés: milyen üzenetet hordoz számunkra, a XXI. század elején 1848. március idusa.
    Az egységes, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szellemiségét valló Európa gondolatát. 1848 márciusában a haladás, az európai progresszió élvonalában találjuk nemzetünket. Még egyszer, 1956 októberében volt olyan jól csengő a magyar név, mint egykoron 1848-ban, de akkor már Európán kívülről hangzott a kiáltásunk.
    Hányszor hallottuk, hallattuk a rendszerváltoztatás után: mi magyarok kultúránkban, mentalitásunkban európaiak vagyunk, csak rosszsorsunk rekesztett ki bennünk a politikai Európából.
    Most, amikor belátható időn belül elismert, elfogadott tagjai lehetünk a közös Európának, a mi Európánknak, vezéreljen bennünket Kossuth, a márciusi ifjak, a szabadsághősök lelkesedése, Széchenyi européer szellemisége, mindazoké, akik hitték, hogy az európai eszmék a nemzet felemelkedését jelentik, a nemzet fennmaradása mellett.
    Tegyük meg együtt, mindannyian ezt az utolsó lépést úgy, ahogy a pozsonyi országgyűlésben Kossuth sorsfordító felszólalása után egy emberként harsogta valamennyi országgyűlési követ: