Jn 2.13-25 A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: „Emészt a házadért való buzgalom.” A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?” Jézus azt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” A zsidók ellene vetették: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?” De ő saját teste templomáról beszélt. Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. Akkor, amikor húsvét ünnepe alkalmával Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták a csodákat, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben.
A szenvedélyes Jézus képe sokakat lelkesedésre, és az addig ismeretlen megváltói érzelem "expanziójára", "extrapolálására" készteti, mondván: "No lám, mégiscsak mi volt benne!"
Akik viszont megmaradnának a tényeknél, és nem a saját maguk tökéletlenségeit szeretnék igazolni az "agresszív, forradalmár Jézus" képével, azok is találnak elgondolkodni valót az evangéliumi képben. A mindig nyugodt, bizonyos esetekben közömbösnek és érzelemmentesnek látszó Megváltót az tudja "kihozni a sodrából": amikor az emberek összekeverik a világ dolgait az Atya dolgaival, amikor a hely és a történés, a feladat és a gyakorlat nem felel meg egymásnak.
Nyilván vannak, akik ebben ismét egyfajta sajátos dualizmust vélnek felfedezni, és igazolva látják benne a maguk kettős viselkedését: kemény, anyagias, a farkastörvénynek megfelelő szemlélet a világban, az ájtatosság pedig a templomban: a kettő nem üti egymást, csak jól "meg kell szervezni", időben és helyben elkülöníteni. Akkor mindkettőnek megvan a helye még Jézus "világképében" is - mondják.
Csakhogy Jézus nem "csak" a világit szeretné mesterségesen különválasztani a szenttől, hanem magát a szent fogalmát értelmezi, mégpedig határozottan kiemeli azt a jelentést, amit úgy szoktunk megfogalmazni, hogy "elkülönült". Ahogyan elkülönül minden templom, bizonyos értelemben minden szerzetesközösség, minden magukat nem különbnek, de Istennek szenteltnek definiáló társaság. Egyrészről nem provokálnak közvetlenül, a jelzőrendszereken keresztül, "más-létükkel", ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik azt, hogy itt másról van szó, mint - mondjuk - két lépéssel arrébb, máshol a térben. Mégis provokáció ez (az "időrendbe rakott" János evangélium, Jézus három éves működése elején), és a puszta lét akkor is, ha nem annak szánják, mint ahogyan Jézus sem provokálni akart, csak definiálni.
Talán érdemes magunkban is tisztába tenni a fogalmakat, melyeknek keveredése már annyi elsekélyesedéshez, annyi bomlást indító zavarhoz, egyoldalú megalkuváshoz vezetett. S ez a kettősség, ez a feszültség az a romboló erő, ami lassan a legkeményebb kőből épült templomot is megrepeszti, s a legkeményebb erényből készült vértet is behorpasztja.
- DI -