|
Mocskos szájú macsók
Glengarry Glen Ross - Sale - Floridai öröklakás eladó
(A Soproni Petőfi Színház Kisszínházának bemutatója 2003.03.21.)
1983-at írunk. David Mamet, a chicagói, 1947-es születésű, a Goddard College-ben tanult színész és színigazgató immár sikeres drámaíró. Macho férfiszereplői tették híressé, akik drámáiban következetesen azt a simítatlan, durva nyelvet beszélik, ahogyan a megjelenített emberek a valóságban is érintkeznek egymással. Az eredmény az American Buffalo témáinak felújításával készült Glengarry Glen Ross, a kereskedelmi ügynökök lélektani drámája, egy mini bűnüggyel "fűszerezve".
Ha jól szemügyre vesszük a múlt század második felének amerikai irodalmát, akkor a realizmus nagyjainak klasszikus korszakán már túl vagyunk; valóban szükség van egyfajta másságra a társadalmi kritikában ahhoz, hogy figyelmet harcoljon ki magának az új drámaíró nemzedék. Az eladásban erkölcsi korlátokkal nem bíró, primitív, ugyanakkor a gyanútlan áldozatra magát egy hiéna mohóságával rávető ügynök gátlástalansága, a kapcsolatok teljesen realista, szégyentelen feltárása az új dráma alapja, mely már a megírásakor nagy színpadi-, később ugyanolyan filmsiker. Ungvári Tamás, aki az emberi kapcsolatok kendőzetlen, sokszor ezért kegyetlen megfogalmazásának magyarországi mestere, ugyanolyan durva nyelvet használ a kétségtelenül mesteri fordításban (sőt, megkockáztatom: valószínű, hogy amennyiben a magyar nyelv "alkalmasabb" egy alpári beszédstílusra, úgy a fordítás jobb az eredetinél).
Amennyire "meglepő" újdonság volt a durva, primitív nyelv teljes tükrének megjelenése a művészetben, a színpadon, a múlt század utolsó harmadában, s nemcsak az avantgard-nak nevezett pinceszínházak, lebujok deszkáin, hanem a high society által látogatott műintézményekben is, úgy ez a sokkoló hatás még ma sem marad el. (A soproni Kisszínház kivételesen előadás közben is elhagyhatóvá formált nézőteréről többen távoztak a sötétben ill. a szünetben.)
Csak 18 éven felülieknek hirdetik éppen az elmondottak miatt az előadást - vajon kibírja-e a Petőfi Színház és a kultúra soproni büdzséje a következetes végrehajtást? Pedig azok a felnőttek , akik kibírják a ritka alja beszéd nem "euro-konform" fordulatait, és figyelmüket sikerül a színészi és rendezői, a művészi teljesítményekre fordítani, a kétórányi folyamatos trágár beszéd hátterében nagyon jó előadás után távozhatnak a kétrészes színmű után.
A minimalista, de nagyon kifejező díszlet, a jó jelmezek (Inatovic Krisztina), a zene és a dramaturgiai megoldások (Dobák Lívia) ritkán látható egysége erősíti a színpadi hatásokat, a kisszínház "közvetlensége" pedig a "nézőtérre hozza" az ügynökök világát, mely a mű keletkezése idején még szigorúan kerülendőnek számított idehaza, de "hol van már a tavalyi hó"? Külön hadd dicsérjük a bevilágítást, mely megváltoztatja az elérendő cél érdekében az arcokat, s ugyanolyan "embertelen", mint a világ, amelyben a dráma játszódik.
Rusznyák Gábor rendezésében egy pörgő előadást ülhetünk végig, s igazi meglepetésként "ugrik be" a "mini-krimi" megoldása az előadás végén. Jól megkomponált színpadképek, funkcionalitásukban érthető mozgások, érzékeny együtt-szereplések jellemzik az előadást és utalnak a rendező mindenre kiterjedő figyelmére. A rendezés fő erénye azonban az a szerénység, amivel nem akarta semmilyen tekintetben "túljátszatni" az amerikai huszadik század hiteles hangulatát.
A hat férfiszereplő tudása legjavát adja:
Nemcsák Károly (John Williamson) az irodavezető kettős kötődését jól ábrázolja, a modern kapitalista középvezető dilemmáját hihető módon tárja elénk a kapcsolatok sivárságával, az emberek nehéz vezethetőségével együtt.
Kőszegi Ákos (Richard Roma) agnosztikus figurája telitalálat. Ugyanolyan nevetségesen hiteles, amikor zagyva filozófiáját adja elő "menő manó"-ként, mint amikor profi, hivatásos tolvajként terelgeti a vevőt, hogy a kapitalista munkaverseny győzelmét, ezzel együtt az amerikai álom Cadillac-et megszerezze. Kapcsolataiban rendkívül árnyalt ez a kaméleon, és pillanatról pillanatra változtatja a színét. A sokszínű alakítás haszonélvezői azonban kétségtelenül a nézők.
Incze József (Shelly Levene) alakítása minden bizonnyal az utóbbi évek érett szerepformálásaihoz csatlakozik. A két részen át hullámvasútként hullámzó hangulati ívek magukkal rántják a szemlélőt, hogy egyik pillanatban a szánalmas, a szakmából kiöregedett éhenkórász alakjába bujjanak, majd alig egy fél óra elteltével csaknem megdicsőüljenek az ismét sikeresnek látszó ügynök figurájában. Újabb egy-két perc, s a tanári allűröktől sem mentes klasszikus ügynök sorsa immár a büntetésétől rettegő kicsinyes tolvaj, az emberismeretből megbukott outsider lenézett figurájában kulminál. Érdemes végignézni Incze József alakítását; folyamatos színpadi léte élményszerű, szavakban aligha visszaadható.
Szakács Tibor David Moss figurája maga a megtestesült gonosz, az intrikus, a másokat kegyetlenül kihasználó, a képességeit csak a rosszra fordító, a háttérből felbújtó piciny emberke óriásira nőtt árnyékával. Vehemens műindulatokkal rendelkező, ugyanakkor a háttérből az áldozatot fokozott műgonddal figyelő keselyű. Nagyon jó, érett alakítás.
George Aaronow szerepében igazi meglepetés Zsolnay András. Ő az az imbecillis balek, a nagy testben primitív kisember a mindent felforgató indulattal, aki a legkisebb érintéstől ugyanúgy megriad, mint ahogyan bégető bárányként egy pillanat alatt hajtható minden irányba. Talán a vásárló figurája mellett a négy ügynök közül mégis a nézők kedvence (akik természetesen mindig a jó oldalon vannnak, s akik kivételek minden alól). Amennyi jóság, pozitív emberi tulajdonság egyáltalán a színpadon megjelenik, azt mind ez a hatalmas termetű, de gyermeki lelkületű, könnyen befolyásolható "óriásbébi" birtokolja - jogosan - a maga esetlenségében. Zsolnay András együtt él a szerep óriási amplitúdójával: csak a termetén (a kijárati ajtón lemérhetően) pillanatok alatt húsz centit változtat a belső indulat.
Nagy Gábor (James Lingk) a naív vevő megszemélyesítője a maga jóindulatával, papucshősnek degradált engedelmességével, állandó figyelmű, érzékeny játékával, ahogyan az utóbbi években ezt már megszokhattuk. Megbízhatóan és messze hihetően formál teljesen ellentétes karaktereket, szerény alakja pedig a mesterség legtöbb csínját-bínját birtokolja. Vele azonosul a nézők nem kis hányada, amikor visszaemlékszik saját tehetetlenségére a hirdetésdömpinggel támogatott kereskedelem csaknem mindent megőrlő gépezetével szemben.
Divat a szereplőkben magunkat, a színmű közönségét láttatni, s nem véletlen, ha most, ebben az esetben vannak jóérzésű emberek, akik tiltakoznak ez ellen a megszólítás ellen. Persze könnyű prűdnek titulálni az előadást otthagyó nézőket, miközben a média mindenütt hangoztatja a néző egyetlen jogát, mármint azt, hogy kikapcsolhatja a készüléket. Jó, akkor fogalmazzunk így, hogy ők kikapcsolták. Elegük van a közönségességből, akkor is, ha művészetként tálalják. Joguk van hozzá, sőt kötelességük, hogy ők mások legyenek!
Számomra a kérdés ugyanis így vetődik fel: az amerikai irodalom és művészet, benne David Mamet Ungvári Tamás fordításában már sokkalta korábbi ismeretséget tett lehetővé ezzel a világgal, amerre - úgy tizennégy éve - megindultunk. Ha tudtuk, hogy hová megyünk, miért nem kitérővel, miért nem másképpen tettük meg ezt? Miért hagyjuk, hogy a David Moss-ok mindannyiunkat gátlástalan ügynökökké, tolvajokká alakítsanak? Ajánlom a gondolatot mindazoknak, akik hajlandók mindezt végiggondolni egy önvizsgálat után, mondjuk egy "Sale" (Glengarry Glen Ross)-előadás után, még mielőtt a színházból kilépve, visszalépnénk az "élet deszkáira".
- DI -
2003. március 22., szombat 16:45
|
