A Versenyek léte és jelentősége szorosan összefügg, az országban folyó fizikatanítással, és mégis különvaló. Ezt úgy értjük, hogy kompenzáló szerepe is van; próbálja pótolni a másik oldal hiányait, a tudást, és a tudás iránti igényt, a tudás szeretetét. A versenyek a fizikát kívánták megtartani és eszménnyé avatni.
    De nem sikerült, megbuktunk. A központi akarat évtizedes szívóssága győzött. Mára a fizika, mint az embernevelés és gondolkodásfejlesztés egyik sarkalatos területe melléktárggyá zsugorodott, érdektelen, semmitmondó appendix.

    Reagálásunk nem lehet a csüggedés, hanem az önvizsgálat kell hogy legyen. Valahol hibás a konstrukció, itt ütöttek rést. Ennek fényében e rövid eszmefuttatás mottója világosan megfogalmazható, de az, amit foganatosítanunk kell, már nehezen, az csak körülírható, azonban - véleményem szerint –, változtatnunk kell. A mottó az lehet: kulturális megújulás a természettudományon belül.

    Ezek után helyénvaló egy elképzelést előterjeszteni. Elsőként Heisenberg maximájára gondolhatunk, ahogy a Mai Fizika Világképe című művében kifejtette. Itt a humán műveltség és a fizika legszorosabb kapcsolatát jelenti ki, és – családi vonatkozásokra is hivatkozva (édesapja a Müncheni Egyetem filológia professzora volt) – felhívja a figyelmet, hogy a humán műveltség az egyén természettudományos kibontakozásában komoly szerepet játszhat. Hogy a jelzett mottónak életet adjunk, még több oldalról kell megvilágítani. Iskolákban osztálytermek falán, tanári szobában több helyen olvasható egy igen mély meglátás Babits Mihálytól. Legutóbb Nagy Márton tanár úr idézte ezt a jelmondatot. Babits azt mondja, hogy a középiskolában gondolkodni és beszélni kell megtanítanunk. Így tehát nem szaktudományról van szó, hanem az általános kultúrát kell ápolni a szaktárgyon keresztül. Így a fizika is itt, a középiskolában a maga különleges és vonzó konkrétumain keresztül gondolkodni és beszélni tanít. A szóbeli kifejezés nélkül nincs élő gondolat.

    Misszióról van szó, melyet végeznünk kell a tehetséges gyermekek között. Az eddiginél szerteágazóbb szellemi műhelyt kellene létrehozni. A hatékonyság extrém módon függhet a tanár személyétől. Jóllehet csupán vízió mindaz, ahogy a jelzett mottó kifejezésre kerül, mégis, a változtatás kulcsát ebben kell keresnünk. A versenyek műhelyszelleme, előkészítése értékes – de talán nem kellene olyan feszes tempót diktálni. Az érdekelt tanárok tudása magas szintű - de beszéd kultúrájuk és elokvenciájuk nem elég színvonalas, fellépésük nem elég tartózkodó, túl közvetlen. Ez nem modernség, csupán divat. Nem annyira nemzetközi sikerekre van szükség, hanem a feladatmegoldás kizárólagosságán túl a fizikának, mint kultúrateremtő szellemiségnek a bemutatására. Konkrétan itt a fizika és a filozófia kapcsolatára gondolhatnánk. Ezáltal már-már kilépnénk az edzőtáborra hasonlító versenyek világából és inkább a Szellem megmentése jegyében fognánk össze tehetséges fiatalokat. Filozófiai és fizikai problémák kifejtése egyaránt fontos lenne, megtartva a feladatmegoldások rangját.

    E vízióban az Igaznak és a szellemi tisztaságnak egy asylumát hoznánk így létre. Abba már kényszerűen belenyugodtunk, hogy egy veszélyes polarizáció jött létre; egy szűkebb, érdemes kisebbség és a saját maguktól szenvedő, nehézségek közepette élő, mintaképnek egyáltalán nem tekinthető érdektelenek. De abba nem szabad belenyugodnunk, hogy sok tehetséges a kiúttalanságban kallódjon el. Kultúrindíttatást kellene adni éppen a tehetséges fiataloknak. Már Pláton mondja, hogy a tehetség és a szellem ereje sohasem egysíkú, hanem szerteágazó, legfeljebb egy valamire nagyobb az inklináció. Mára nemcsak a sportos versenyeredmények a tét, hanem a termékeny gondolat kibontakoztatása. Babits jelmondata értelmében a fizikán belül és ezen át, mint szilárd alapon a későbbi magatartásban. A versenyközpontot kultúrcentrummá fejleszteni időszerű törekvés. A retaradáló erőkkel szemben ez lehet az állítás, a kissé szűken értelmezett szakmai tisztaság naiv felsőbbségi tudata helyett.

    De mi az, ami fenyegethet a társadalmi polarizáció e világában? Valójában egy redukciós folyamat - mely első pillanatban intellektuális színeiben csábító lehet - midőn az értékvesztés egy felértékelődésben jelentkezik, azaz minden értéket egyetlen szálra felfűzni; a differenciáltan jelentkező anyagi javak abszolutizálása, ez végül az ateizmusnak nem filozófiai, hanem markáns gazdasági vonulata, mely a társadalmi nihilizmusba torkollik. Ennek jelei az elszürkülés, a nem a pénzzel és a karrierrel összefüggő törekvések karrikírozása, közöny, az általános agresszió együtt az unalommal és a céltalansággal. Eredménye a tompaság és a kiszolgáltatottság. Hogy az esetleges ilyen jövőkép nem pusztán lamentálás, idézzünk meg néhány gondolat erejéig a jelentős spanyol filozófus, Ortega Y Gasset alakját, aki, 1929-ben írt híres könyvében, már felfestette az európai kultúra ilyen tendenciáit. Érdekes mégsem pesszimista, fiatalos, zabolátlan energiákat lát e tendenciákban, csak igen kétélűek, és veszélyes kimenetelük is lehet. Többek között így ír: “A tömegember pszichológiai diagrammjában meghúzzuk az első két vonalat: feljegyezzük vágyainak, sőt személyiségének korlátlan mohóságát és a tökéletes hálátlanságot minden iránt, ami léte könnyebbségét lehetővé tette számára. – A tömeg elkényeztetett gyermekként él. Az elkényeztetettség a vágyak szabadossága és az az érzés hogy neki mindent szabad, de ő semmire sem köteles.”

    A tudományon belül éppen a kultúra, az általános műveltség jegyében fel kell emelnünk szavunkat a szakbarbár törekvések ellen. Így Ortega: “A tudós minden nemzedékben, mivel munkája körének a szűkítésére kényszerült, mind jobban elveszítette kapcsolatát a tudomány többi részével, a mindenség egyetemes interpretációjával, pedig egyedül ez érdemesít az európai tudomány, kultúra, civilizáció nevére – A szaktudósnak a politikában, a művészetben, a társadalmi tudományban vad egészen tudatlan nézeti vannak, de önhitten, kétely nélkül hangoztatja ezeket”.

    Kulturális megújulásra van szükség; éppen a tehetséges fiatalok hajthatják ezt végre, vagy velük próbálhatjuk meg. Ehhez hozzátartozik egy tudományos arisztokratikus attitűd és egy támadhatatlan, legmagasabb referenciához való tartozás, vagyis gondolkodásunk és tevékenységünk transzcendens gyökereinek felfedezése. Éppen, mert ellentételezni kell az eltömegesedés és nivellálás tendenciáját. Isten jelentősége több mint dogmatikai viták és kigúnyolt dogmatikai okfejtések. Ez létkérdés, magasabb referencia megláttatása. Az ún. modern ember felvilágosult ateista szillogizmusai vezetnek a széteséshez az EGY szemlélése helyett. Sajnos, sok tanár filozófiai krédója is ez; nem is lehet mintaképe az eszményeket kereső egyénnek. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ateizmusnak is van egy fennkölt, pogány, tragikus arculata: a kétségbeesés és a kétségbeesés katarzisa.

    A Babits-jelmondat elevenünkbe vág, de mi a fizikán és annak tanításán belül már régebbről ismerjük e szándék tartalmát. Röviden idézzük fel a fizikatanítás és a versenyek szellemének tendenciáit! Nem elsődlegesen az ismerthalmazt gyarapítjuk, hanem a fizikai szituációt kell a fiatalnak elképzelnie, felismerni a működő törvényeket, azok alkalmazhatóságát. Fontosak az invenciózus meglátások és megoldások. A problémát végül diszkussziónak vetjük alá. Újszerű, ha mindezt fizikai mérések kapcsán tesszük. Sajnos az eszközpark igen szűkös, így egyoldalúságra vagyunk kárhoztatva. A diszkussziókban, a matematikai elemzéseken kívül adjunk helyt értelmezéseknek és hozzuk felszínre – a modern fizika módjára – a filozófiai vetületeket is. Helyes, ha mindig megadjuk a pozitivista értelmezés kritikáját. A pozitívizmus végkicsengésében veszélyes irányzat. Eleganciája és empirizmusa mögött egy kiégett, eszmények nélküli ateizmus fenyeget. Elharapódzott, talán mint divat, vagy a félreértett kiválasztottság tudata, a félszavakban való beszéd, gondolatoknak mondatfoszlányokban való kifejtése, amolyan vakkantásokban való jelzésszerű beszéd. Tanár, diák egyaránt sokszor teszi. Tudomásul kell vennünk, beszéd nélkül nincs gondolat. A képiséghez – legyen az vizuális, vagy absztrakt képiség, mint a belső szemléletesség – hozzátartozik a szóbeli megfogalmazás. Az ötletek és invenciók végül a Szó által válnak a Lét tartozékává. Számunkra ez Babits üzenete.

    A versenyközpontok foglalkozzanak az egész emberrel a fizikához kapcsolódó rokon területek bevonásával. Többről van szó, hogy pusztán a versenydobogó legyen a cél. A Szellem megmentéséről van szó. Játsszanak fontos szerepet a filozófiai előadások, Simonyi Károly nyomán a fizikatörténeti előadások, nagy fizikusok életútjának megrajzolása. Legyen egy központi szellemi mag, mi erre fűzzük fel törekvéseinket, és értékrendünket! Nem más ez, mint a Transzcendens, egy tudománytisztelő theizmus. Mutassuk fel a nagyok műveit, Pláton, Aquinói Szent Tamás, Kepler, Kant, Heisenberg, s így a sort végig.

    A NAT és a helyi tantervek lényegében módszeresen kiiktatták a fizikát a maguk heti másfél, vagy két órájával: Magasabb szinten, magasabb igények szerint tervezve, a tehetséges fiatalok esetében nem számíthatunk többé a középfokú állami oktatásra.

Dr. Wiedemann László
(a szerző fizikus)

(A  fotók a Vermes Miklós Fizikus Tehetségápoló Alapítvány 2002. évi beszámolójából valók)

Kapcsolódó cikk:
Fáradhatatlan tehetségápoló  fizikusok