Már a nagyböjt-nagyhét "időzítése" is csodálatos. A liturgikus évek hosszú során, mely beosztásában elsősorban a mediterráneumra és Európára "méretezett", sok olyan "külsődleges adalék" rakódott az ünnepekre, melyektől alig-alig tudunk eltekinteni.
Megszoktuk és rendszeresen sugalljuk a karácsony fehérségét, a Gyümölcsoltó rügyfakadását, és még sorolhatnám az ünnepekhez kötődő "kötelező" viszonyokat.

"Megbocsátjuk" a böjti szelek kegyetlenségét, a fagyosszentek időjárásrontó bevonulását, és nehezen képzeljük el a nagyhetet felhők, időromlás nélkül. Talán még hiányozna is a csontjainkba sugárzó fájdalom ha a "langyabb" tavaszból a még jéghideg, lilába öltözött templombelsőbe anélkül lépnénk.
Az irodalmi vénával bírók könnyen asszociálnak a felzúgó hamuszín egekre és a ravensbrücki fákra (Pilinszky), és nehezen vannak meg a földszagot hozó húsvét képzete, főleg érzékelése nélkül.
Természetesen egyáltalán nem baj, ha a környezet "követi is elvárásainkat", és segíti a jó konvencionalitás alapján az ünnepre felkészülést. Az lenne csak a baj, ha a belső történések, a lelki tartalmak, a lényeg megélése helyett a külsődleges dolgok vennék át a hatalmat ünneplésünk felett. Ha hó nélkül nem lenne karácsony, ha szép időben nem lehetne nagyhét, ha a Húsvét nem történne meg szívünkben az egyre inkább fontosnak bizonyuló külsődleges dolgok nélkül.
Az igazán fontos dolgok ugyanis valóban szemmel láthatatlanok. S ezzel a mondással-idézettel (Saint Exupery) sokan elintézettnek is vélik elveik, meggyőződésük alapján a társadalmi viselkedésük visszhangját. Pedig nem múlik, nem múlhatna el egyetlen ünnep, egyetlen front, felhő, zivatar, hóesés és az áldott Nap egyetlen sugara sem nyom nélkül, hiszen ahhoz a periodikus ünnepkörhöz rendeljük hozzá, melynek fő mondandója az Isten- és emberszeretet.
Benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,18) mondta egykoron a teológus tanítvány, és olyan komolyan gondolta, mint mi mostanság a talán kevésbé fontos dolgokat.
- DI -