Grafika: D. Hoffer E.

Jn 20.19-31 Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Ennek a Jézus-megjelenésnek kulcsszava lehetne az "amint". Ha a történet tényszerűségéből próbáljuk is levonni Jánosnak a lélek építésére tett szóbeli extrapolációit, akkor is megmarad visszatérő makacs tényként, zenei kifejezéssel élve "cantus firmusként" a tudatos összehasonlítás kifejezése. Amint korábban hasonlatokban, parabolákban tanított a Mester, úgy most sem vált módszert. Ismert és immár emberi, lezárt földi életét teszi mértékként a tanítványok elé.
A sötétség, ezzel együtt a félelem órájának kell eljönni közéjük, hogy békét hozzon belsőjükbe, eszközt adjon "kezükbe", és az Atya szándéka szerint működjenek tovább. Talán nem túlságosan nagy merészség, ha arra gondolunk, hogy a Lélek működésének nagyfokú leegyszerűsítése lenne egyszerűen az ítélet eszközeként tekinteni. Teljesebb a kép, ha elsősorban a megismerés forrását látjuk Benne. Jézus nem ír elő irányszámokat, nincsenek a mennyországnak ötéves tervei, csalásra szoruló sztahanovistái, feltöltési, előre megrajzolt grafikonja. Nem kell százalékosan tervet javítani, tervszámokat módosítani, vagy azok alapján "gyanússá" vagy éppen ártatlanná tenni a megvizsgáltakat. A bűnbocsánat alapja ugyanis, kivétel nélkül, nem a lélek birtokosának saját ítélete, hanem a bűnös magatartása, jó esetben bűnbánata. A Lélek az, aki a megismerést adja, aki az igazi diagnózist állítja fel, s aki bűnbánatra indít.
Az éppen "hiányzó" Tamásnak társai nem is az újonnan kapott "hatalomról", hanem az örömről és az elnyert belső békéről mesélnek. Az igazi küldetés ugyanis az örömben zajlik, a Jézussal való szeretetegységben, ahogyan Jézus is az Atyával és a Lélekkel való teljes döntési egységben áldozta fel istenemberként magát érettünk. És itt következik a hasonlítás: amint az Atya és a Fiú egységben, úgy Jézus és minden tanítvány minden időben. Amint feltételek nélkül, teljes odaadással, úgy meghátrálás nélkül, de a hit megvívott harcában, bizalomban és meggyőződésben.
Igen, János is azt mondja, hogy a Jézusban élő tanítvány a kapcsolat gazdagságában sok mást is megtapasztalhat, amellyel teljesebbé teszi az evangéliumot (legalábbis a maga számára) személyes meggyőződésével. Hitet és életet nyer mindenki, aki tanítvánnyá szegődik. Mások szolgálatában eltöltendő életet nyer, melyet a hit irányít, a békét, örömet és bizonyosságot hozó Jézussal való személyes kapcsolatban.
- DI -