Jn 15.1-8 Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Ahogyan a múlt vasárnapi evangéliumi részlet, úgy a mai is - kizárólag emberi szemszögből nézve - azt a kérdést teszi fel a hallgatónak, hogy érdemes-e egyáltalán valamihez-valakihez szervesen "rögzülni", s indokokat hoz fel a döntés egyik irányának javára. Egy héttel korábban a kérdés mindenki számára az volt: kell-e a pásztor és kell-e az akol, a vezetett közösségi lét. Most ugyanígy eldöntendő, hogy szüksége van-e az egyénnek - személyes lebontásban!- egy olyan erős kapcsolatra, mint a növényi létezés megbonthatatlan tő-vessző viszonya.
A kérdésben ugyanaz a szemlélet tükröződik, itt nagyban, nagyvonalúan, általánosan, mint ahogyan kicsiben, összefüggésből kiragadva teszik fel ma sokan a kérdést: mennyire rendelkezhet saját életével az ember? Határozhat-e kezdetről és végről, tehet-e olyan distinctiókat (megkötéseket), amelyben megválaszt(hat)ja az élet alapvető minőségeit, s ha igen, meddig mehet el a választásban, ha abban már elméletileg-jogilag az alapvető lét-nemlét, élet és pusztulás fogalmait ostromolja?
A pusztában kóborló, mindenfajta támadásnak kitett juhok analógiájára az még csak elképzelhető, hogy valaki tudatosan válassza a tiszavirág életet, sőt ennek önpusztító módját. Van ilyen, s ez lehet egy választás. A döntés mindaddig tudomásul vehető, ameddig mást nem von bele ebbe az egyéni választásba. A mai hasonlat azonban, melyben ugyancsak a már az Ószövetségben is ismert szóhasználatra épít Jézus, többet mond ennél. Talán benne van az is, hogy tulajdonképpen egyfajta emberi, emberhez méltó lét van a földön, bármennyire is egyedi mindannyiunké, bármennyire is csodálatosan változatos. S ez a lét az embernél csak akkor élő valójában (akkor nevezhető annak), ha azon a (megnevezett vagy meg nem nevezett) "szőlőtőn" létezik, ha azt az a bizonyos Gazda műveli, ha jó gyümölcsöt hoz. A lemetszett vessző sorsa megpecsételődött. Vagy más, hozzá nem illő tőhöz kapcsolódik, vagy egy az egyben elpusztul.
Abban azonban, a végső szentenciát kimondva - szerencsére - nem mi, nem a többi vessző döntünk, hogy melyik ág élősködő, vadonc, melyik fölösleges, melyik gyümölcstelen. Az emberi kapcsolatok számunkra mérhetetlen sokszínűségében szinte elkerülhetetlen lenne a hamis választás, ha bárki ránk bízta volna azt. A sokszálú élő kapcsolat, melyet minden hívő ember ezernyi módszerrel (bont! és) építget naponta a "szőlőtővel", s azon keresztül a "szőlőművessel", eredményességében a gyümölcsökben igazolódik vissza.
A szőlő metszése - azoknak könnyű ezt belátnunk, akik nem értünk hozzá - külön tudomány. Azt azonban könnyen - és főleg utólag - felismerhetjük, hogy valóban vannak termő ágak a közös tőn, melyek gyümölcseit mi is élvezzük, és vannak a meddő életnek csak a könnyen felejthető, vegetatív jeleit mutató, leválófélben levő vesszői (időnként mi is és mások is!) a száradás, elfajulás kezdeti jeleivel. Talán ezért, az örök leválás és leválasztás mindig fennálló lehetőségének elkerüléséért született a példabeszéd. Emiatt aktuális ma is, most is, itt is.
- DI -