Kávészünetben Horváth Endre aktfotóssal

A Canadian Association Photographic Art, a CAPA nemrégiben tagjai sorába választotta Horváth Endre soproni fotóművészt, a helyi fotóklub elnökét. Az aktfotózásról ismert művész, számos szakmai díj birtokosa több önálló kiállításon mutatkozott már be itthon és külföldön. A huszonkilenc éve az egészségügyben dolgozó fotóst arról kérdeztük, hogyan képes egyensúlyban tartani családi életét, hivatását és a hobbiját.

- Az endoszkópos vizsgálat azt jelenti, a testüregbe tükrös műszert vezetnek be, amellyel alkalmasint fényképfelvétel is készíthető. Csak nem ennek kapcsán kedvelte meg a fotózást?

- Nem egészen. A fotózás technikai ismerete nélkül, kisgyermekként különös élményként éltem meg, hogy amit kiszemeltem, megmaradt nekem egy papírlapon úgy, ahogy azt elképzeltem. Ma már tudom, sok-sok évvel ezelőtt fertőzött meg az a bizonyos fotós baktérium, amelyből mára sem gyógyultam ki, s remélem soha nem kapom meg az ellenszert...

- Milyen témák foglalkoztatták a kezdet kezdetén?

- Az ember mindenek felett. Eleinte fotóztam fát, növényeket, naplementét, de e témák nem adtak önfeledt örömöt. Az emberek ábrázolásakor nem pusztán a mozdulatokat kívántam megörökíteni, hanem az arcokra ült lelkivilágot is. Fiatalon ez nehezebb volt, mint hittem. Ma könnyebb, mert ismerem az embereket. Mindig mindenkiben hiszek, pontosabban, amíg be nem csapnak... Miért kételkednék? Talán éppen e bizalom miatt igazak és őszinték a képeim.

- Miért lett aktfotós?

- A női test szépséget látni és hirdetni kell, megalázkodni előtte, hinni benne, feltárni mások előtt. Szerintem ez az aktfotós feladata. A balsikereket megtartom magamnak, a kisiklásokból okulok. Hitem szerint mindaddig folytatom, amíg a produkcióval hibátlan, művészi teljesítményt érek el.

- Képein a női test szépséget olyan finomsággal ábrázolja, hogy az semmilyen körülmények között sem tévesztendő össze a pornográfiával.

- A meztelen emberi testet ábrázoló képzőművészeti aktot, és az erotikus aktot nem szabad összetéveszteni a leplezetlenül az érzékiségre ható, a nemiséget szemérmetlenül ábrázoló fotóval. Utóbbit a művésznek magával is tisztáznia kell, jelezni illik a nézők felé, s nem utolsó sorban a modellnek, akinek felelősséggel tartozik. Megvallom, a legelső kiállításom előtt alig aludtam, tartottam a bírálatoktól. Kritikusaim gratulációi egyértelműen biztattak, megértették, érdemes folytatni.

- Honnan választ modellt?

- Ez meglehetősen nehéz. Elsősorban a baráti körből kerülnek ki a modellek, de a véletlenen is sok múlik. A minap az utcán megláttam egy hosszúhajú szőke lányt, akit szívesen megörökítettem volna, de bármilyen hihetetlen, nem volt merszem leszólítani... Nem csak a hibátlan alakú, szép nőt látom, a kisugárzását is figyelem. Nem is a szépség, a klasszikus méretek a fontosak, inkább a test és a lélek harmóniája a döntő.

- Amíg egy tájképfestő sosem kérheti ki "modellje" véleményét, addig az aktfotós megteheti ezt.

- Nincs eufórikusabb érzés, mint amikor a tárlat megnyitóját követően, a modell gratulál nekem...

- Mit szól a hobbijához a családja?

- Minden művésztársamnak olyan családot kívánok, mint amilyen az enyém. Az ötéves lányom minden kiállításomon jelen van, feleségem mindenben partner.

- Min dolgozik jelenleg?

- Talán meglepő, de templomba járó, hívő lélek vagyok. A Nyugat-dunántúli Árpád-korabeli templomok megörökítésén dolgozom. Németh László, az iváni iskola igazgatója ajánlotta fel segítségét ahhoz a munkához, amely a 2000. augusztus 19-i iváni millenniumi kiállításon katalógus formában ölt testet.

Török Magda