CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. május 21., kedd, Konstantin, András napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lapszemle  

Új világrend – új világtrend
www.nol.hu
 Szerző: Vitányi Iván
/kép: Tettamanti Béla/
A világ értelmisége és az utca közvéleménye forrong. Miközben Athénban folyt a nemcsak a magyarok (és az új belépők), hanem az egész Európa számára lélekemelő aláírás, a város utcáin szinte csata dúlt a tüntetők és a rendfenntartók között. A két esemény jól el volt egymástól választva, az egyik nem zavarta a másikat. És különböző erővel így van ez más országokban – nálunk is. A forrongás közvetlen kiváltó oka a háború. Két polárisan eltérő határozott nézet áll egymással szemben.
 
Az egyik fél a háború előtt azt mondta:

Nem lehet tűrni, hogy a világ békéjét, sőt létét terroristák és dzsihádisták fenyegessék. A World Trade Center elleni terrortámadás megmutatta, hogy az egész emberiség van veszélyben. Ha a demokrácia és a béke szellemében csak szelíden kérleljük a terroristákat, vérszemet kapnak. Meglehet Afganisztán vagy Irak nem azonos az al-Kaidával – de velük van. Nem várhatjuk ölbe tett kézzel a következő merényletet. Meg kell őket állítani. Ha nem lép más fel a világterrorizmus ellen, az USA-nak kell megtennie. Nem mert ő a világ ura, hanem mert csak neki van hozzá elegendő ereje. Övé a felelősség is. Ne higgyetek az úgynevezett békemozgalmaknak. Minden, amit eddig így neveztek, diktátorok hatalmát szolgálta. Sztálinét, Maóét, Titóét, Milosevicsét. Ezúttal Szaddám Huszeinét.

A háború után pedig így beszél:

Lám megmondtuk. Irak összeomlott. A gyors győzelem igazol. Az iraki nép nem állt Szaddám mellett. Fel fogják számolni ezt a terrorista és háborús gócot. Nem lesz könnyű, de elérik, hogy Irakban tisztességes demokratikus rendszer jöjjön létre. Bűn lett volna, ha minden marad a régiben. Akik pedig ellenezték, nézzenek jobban bele a tükörbe. Azok is, akik Európában s az európaiság jegyében fanyalogtak.

A másik fél pedig eddig így beszélt:

A háború veszélyes eszköz, csak akkor szabad alkalmazni, ha minden más lehetőség kimerült. Ez még nem történt meg. Ez a háború ostobaság, vagy üzleti és hatalmi célokat szolgál. A kapitalizmus hatalmát. Bushét, hogy ismét megnyerje a választásokat. Amerikáét, amely most a világ egyetlen igazi nagyhatalma és még nagyobb akar lenni. A világ csendőre és erkölcsbírája egyszerre. Az üzlet hatalmát, az olaj birtoklását, az Irak „újjáépítésével” megszerzendő nyereséget. Az amerikai kapitalizmus világdiktatúráját nevezik eufemisztikusan globalizációnak. Ezt nem szabad megengedni. A háborút be kell fejezni. A terrorizmus veszély, de Irak szétlövésével nem lehet legyőzni. Amerika nem a világ ura, nem tehet meg mindent kényére-kedvére. Európa pedig nem követheti ezt az utat.

Most pedig így folytatja:

Jó, jó, győztek. Az nem baj, hogy Szaddámot eltávolították. De milyen áron! Azt hiszik, hogy ezzel vége? Szétverték a – kiderült, milyen nevetségesen gyenge – iraki hadsereget, de ki gondolja, hogy most magától demokrácia lesz? Tudják, hogy milyen folyamatokat indítottak el? Szolgaságban fogják tartani az iraki népet. Hogyan fogják megoldani a kurdok ügyét? És már készítik a következő háborút Szíria vagy Észak-Korea ellen? Egyre sötétebb alagútba megyünk bele, amelynek nem látszik a vége.

A szembenállás éles. Mindenki mondja a magáét. A kétféle vélemény nem szabályosan oszlik meg a politikai élet régóta kodifikált erői között, hanem keresztbemetszik az irányzatokat, pártokat, mozgalmakat. Van „rendszerkritikus” baloldali, aki szerint tüntetni kell, „semmi baj”, ha a szélsőjobbal együtt. Szelényi Iván úgy látná logikusnak, ha a konzervatívok eleve héják, a szociáldemokraták eleve galambok lennének, ezért meglepődik a baloldali héják, és a jobboldali békeagitátorok láttán. Olyanok kerülnek szembe, akik eddig egyetértettek. Testvér a testvérrel, hitves a hitvessel, párttag a párttaggal. A többség pedig tartózkodik, nem is tudja, kinek adjon igazat. És persze fél. Most is, amikor az egyik szakaszon – magán a háborún – remélhetőleg túl vagyunk.

Nem a konkrét esemény szükségességéről, jogosságáról és eredményéről szóló vitát szeretném folytatni. Bármilyen jelentős és látványos a történet, meg vagyok győződve, hogy még mindig csak a „jéghegy csúcsa”. A lényeg, a történelem menetének valódi válaszútja, holtpontja, vagy krízise mélyebben van.

Sohasem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, legkevésbé a holnap. Különösen, amikor hirtelen mozdulnak meg hatalmas erők. Hosszú idők viszonylagos szélcsendje után ismét ez történt. A jelen háború ennek egyik, de nem egyedüli formája. A háború hatalmas erőkoncentráció, de nem iktatja ki a dolgok természetes menetét. Ilyenkor is lehetnek, mindig vannak, váratlan mozzanatok. Ha nem a vezérlőpultnál ülsz, hanem figyelsz (bár a bőrödre megy a játék), jobb, ha nem ítélkezel gyorsan, és egy adag agnoszticizmust is hozzáteszel.

Hol a lényeg? Abban a holtpontban, nullpontban, kritikus pontban, ami a történelemben az ezredfordulóra kialakult. Ez az alapvető ok. A földgolyó emberi társadalma olyan helyzetbe jutott, amelyből nehéz tovább lépni.

A holtpont egyszerre gazdasági, környezeti, társadalmi, kulturális és világpolitikai. A 20. század második felének minden addigit felülmúló fellendülése a század végéig tartott. Ott megállt. Olyan ponton, amely önmagában hordja a veszélyt.

Egy ENSZ-jelentés így foglalta öszsze: A föld lakosságának 20 százaléka birtokolja a világ gazdasági javainak és erőforrásainak 80 százalékát. A lakosság 80 százalékának tehát csak a lehetőségek 20 százaléka jut. Mondhatnánk, hogy mindig is így volt. Igen, de akkor a világ részei jobban elkülönültek. A globalizációval ez megszűnt. Ma Kazahsztán és Argentína szorosabban függ egymástól, mint 150 év előtt Anglia és Lengyelország. Mindennapos fenyegetést jelent ez az emberiségre. Különösen, ha olyan köztes régiók alakulnak ki, mint az arab világ, amelyek szegények és gazdagok egyszerre. Felmérhetetlen kincsekkel rendelkeznek – és ugyanakkor örökölték a középkor nyomorát és fundamentalizmusát.

Holtponton vesztegelnek a 20 százalék „jólétinek” nevezett országai is. Az új technikai felfedezések mind kevesebb munkát igényelnek, de az ember egyre több. A fiatalok tovább tanulnak, az öregek tovább élnek. Vagy a metakapitalizmusnak kell őket eltartani (amit nehezen bír, inkább csökkentené a jóléti kedvezményeket), vagy gazdagságot és a lehetőségeket arányosan kellene elosztani – ami a berendezkedés megváltoztatását igényelné, de senki sem tudja, hogyan. A múlt századok szocializmusa elakadt, az újat még nem találták fel. A liberalizmus önmaga korrekciójával van elfoglalva. A konzervativizmus kimerült. A jobboldal hamis szólamokban merül ki. És a betokosodott, áporodott viszonyok között a plurális demokrácia nehezen kivívott vívmányai üres színjátékká sekélyesednek.

Könnyebben ment, amíg volt egy jó politikai keretjáték, a három (pontosabban a 2+1) világ. A két első egyikét „kapitalistának”, másikát „szocialistának” nevezték. (Mindkettő kapitalista volt, csak az egyik okos, a másik makacsul szemellenzős, az egyik vállalta hozzá a plurális demokráciát, a másik belekötötte magát egy kegyetlen, de erőtlen diktatúra formalizmusába.) Így ketten azonban egymást sakkban, a harmadiknak nevezett „fejlődő”, vagyis alulfejlett „harmadik világot” pedig féken tartották. Most forrong és készülődik. Ki csendben, mint Kína, ki harcosan, mint az al-Kaida.

A második világ azonban összeomlott. Nem külső erő folytán, hanem magamagától. Belefulladt a saját hazugságaiba: hiszen az egyéni érdeket preferáló első világ még „szocializmusnak”, azaz szociál-izmusnak is jobb volt, mert legalább a tisztességes élet lehetőségét nyújtotta saját népessége többségének. Az úgynevezett középosztálynak. A század végére pedig megváltoztatták ennek a világközéposztálynak, világlakosság nagy részének egész mindennapi életét, az étkezéstől a közlekedésig, a munkától a szabadidőig és a kultúráig. (Kultúrával – de milyennel? – például úgy elöntötték, hogy az emberiségnek az orra is alig áll ki belőle.)

Látszólag egységes világrend jött létre, amelyben azonban a bajok és a problémák megmaradtak. Csak már annyit sem beszélünk róluk, mint azelőtt.

Jó lett volna, ha 1990 után legalább a vezető országok őszintén és okosan szembenéznek az új helyzettel. Az új világrend kialakításának szükségességével. A valósággal, a lehetőségekkel, a megteendő úttal, a várható küzdelmekkel. Nem történt meg. Csak egy álságos és képmutató eufóriára futotta. A 20 százalék területén az ellentmondások latens állapotban maradtak.

Az eufóriának lassan vége. Az új helyzetet azonban érdemben nem elemezték. A világ mai feszültségének nem az iraki háború az igazi forrása. Nem sírjuk vissza Szaddám Huszeint, különösképpen az után, hogy háborúviselésük operettbe illő blődségével a foguknak – nem a fehérjét – feketéjét is kimutatták. De ha arról akarunk fogalmat alkotni, hogy merre megyünk, nem állhatunk meg itt.

A holtpontoknak fontos szerepük van a történelemben. Ilyenkor kell megérlelődnie annak az új alternatívának, új vezéreszmének, amely kivezet az áporodott megállapodottságból. És mindez most akkor kellene, amikor felszín alatti rétegben a tudás, a technika, a pénz világának felszín alatti átalakulásának üteme nagyságrendekkel múlja felül minden korábbi korszakét.

A világot most előremozdító eszme csak olyan lehet, amely egyszerre vet számot a világ 20-80-as és 80-20-as megosztottságával, és a tudományos- technikai fejlődés eddig ismeretlen rohanásával. A kettő együtt rémséges és felemelő. Rémséges azért, mert a gyors fejlődés és a vele járó „világméretű felhalmozás” az ellentéteket is jobban ki tudja élezni, mint annak előtte. És reménykeltő, mert az emberiség nem tehet mást, mint hogy most már igazán azt nézze, merre van előre.

A közös gondolkodás reménykeltő irányára hadd hozzak befejezésül példát Amerikából. Értelmiségiek egy csoportja, az úgynevezett Democracy Institute (vezetője a nálunk is ismert neves szociológus-filozófus Benjamin Barber) tett egy fontos javaslatot, amely kilép a viták (itt is jellemzett) partikularizmusából. Abból indul ki, hogy az Amerikai Egyesült Államok vele az egész világ demokráciáját a Függetlenségi Nyilatkozat (Independence Declaration) alapozta meg és foglalta szavakba. (Az egész világét is, mivel megelőzte a francia forradalmat). Ennek szelleme – mint a neve is mutatja – az egyén, minden egyes ember, és minden közösség szabadságát hirdeti. Itt az ideje – mondják –, hogy e mellé most egy másikat tegyünk oda, amely azt erősíti meg, hogy az egyének és egyes közösségek szabadságát csak az egész emberi nemet átható szolidaritás, az együttműködés, a kölcsönös összefüggés és segítség biztosíthatja. Az ezt kifejező angol szó (Interdependence) még rá is rímel az első nyilatkozatra. Magyarra az Egymásrautaltság, vagy még inkább az Együttműködés Nyilatkozatának fordíthatjuk.

Igen, annak van itt az ideje, hogy a világ hatékony társadalmi erői ne csak eszmei alapelvként fogadják el, hanem a helyi, nemzeti és világpolitikában gyakorolják is. Kidolgozzák azokat a programokat, amely mindenkinek megadja a szabadság és egyenlőség esélyét. A 80 százaléknak éppúgy, mint a 80-nak. És meg is valósítsák.

Ez vezethet ki a holtpontról.



Űrkutatás
www.dunatv.hu

Útnak indították a floridai Cape Canaverel amerikai űrközpontból azt a Mars-szondát, amelynek feladata, hogy az élethez szükséges víz nyomai után kutasson a vörös bolygón. A szonda fellövését az elmúlt napokban kétszer is elhalasztották a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt. A tervek szerint még júniusban egy újabb szonda is útnak indul, így a két robot januárban éri el a Mars egyenlítőjének környékét.



 Ausztria kontra EU? - Az osztrák tapasztalatok bizonyítják: házon belül sem olyan jó
www.mno.hu
Szajlai Csaba
Jelentőségéhez képest aránytalanul keveset tudunk Ausztria európai uniós csatlakozásáról s az osztrák integráció hatásáról. Pedig évszázadok óta közös a történelmi és kulturális múlt, Ausztria hazánk egyetlen uniós szomszédja, az osztrák gazdaság Magyarország második legfontosabb exportpiaca, s nyugati szomszédunk legnagyobb kisebbsége a magyar – csak néhány érv, amely a témában való elmélyülést indokolja.

Ausztriában, a csatlakozási szerződés aláírását megelőzően, 1994. június 12-én tartottak népszavazást az integráció kérdésében. Noha az osztrákok nem lelkesedtek nagyon az uniós csatlakozásért, a kampány hatására a referendumon részt vevő választópolgárok 66,6 százaléka szavazott igennel az 1995-ös integrációra. A belépést követő egy–másfél év alkalmazkodási folyamatai után viszont az osztrákok 40 százaléka tartotta csak az EU-tagságot egyértelműen pozitívnak, a többi megkérdezett részben rossznak, részben jónak, míg teljesen negatívan 23 százalékuk nyilatkozott az integrációról. Ausztriában a csatlakozás kérdésének megítélése azóta is felemás, az EU-szkeptikusok tábora talán itt a legnagyobb. Vizsgáljuk meg, hogy mi is okozta a csalódást, a hangulat folyamatos romlását az EU intézményeivel szemben, a kezdettől nettó befizetőként számon tartott osztrákoknál!

Ausztria 1995-ben már jóléti államként csatlakozott az Európai Unióhoz. A kilencvenes évek brüsszeli elemzései szerint Ausztria volt a „túlszubvencionált minta” az európai közösségben. Éppen ezért az osztrák gazdaságpolitikára az EU-csatlakozás nagy alkalmazkodási terhet rótt: a különlegesen érzékeny mezőgazdaság, a hozzá ezer szállal kötődő élelmiszeripar, továbbá a kis- és középvállalati szektor kétségtelenül a csatlakozás vesztes területei közé tartoztak.

Ha valaki fellapozza az 1995-ös és 1996-os osztrák napilapokat, az EU-val kapcsolatosan szinte csak elmarasztaló írásokat talál.
Öles betűkkel tudósítottak akkoriban az újságok arról, hogy a mezőgazdaság, azon belül is a parasztgazdaságok dotálása uniós nyomásra kell, hogy „újraformálódjék”. Ennek oka: 1995 előtt a támogatottság jóval magasabb és eltérőbb volt, mint az EU-ban. Ausztriában tehát meg kellett változtatni a garantált felvásárlási árak rendszerét, s hatályba kellett helyezni a közös agrárpolitikát. A piaci kapuk teljes kinyitása ugyanakkor azt is jelentette, hogy hirtelen megugrott az uniós agrártermékek beáramlása az élelmiszerpiacra, „természetesen” az osztrák termékek rovására. A nagyságrendekkel olcsóbb görög, francia, olasz és portugál termékek importja miatt zuhanni kezdtek az élelmiszer-ipari árak, ami csődbe sodorta a kis osztrák agrárgazdaságokat. Az Osztrák Parasztszövetség statisztikái szerint a felvásárlói árak 30–50 százalékkal estek. Egy 1997-es felmérés szerint a csatlakozás következményeként a tejfeldolgozó üzemek 80 százaléka ment tönkre.

Brüsszelben azt sem nézték jó szemmel, hogy Ausztriában alig több mint tíz hektár az átlagosnak mondható mezőgazdasági üzemméret, míg az uniós átlag 16,4 hektár. És problémának bizonyult, hogy az osztrák mezőgazdaság az EU átlagánál munkaintenzívebb. Noha az agrárszektor átalakítására Ausztria kapott uniós támogatást, a három leginkább érintett régió (Alsó- és Felső-Ausztria, továbbá Stájerország) a pénzekhez a brüsszeli pályáztatási rendszer bürokratikussága miatt csak jóval később jutott hozzá.

Kisebb mértékben, de az erősen polarizált osztrák ipart is megrázta az integráció. Tudniillik nyugati szomszédunknál az egészen kicsi, zömében tíz fő alatti családi cégek adják az összes vállalkozás 95 százalékát, míg a kimutatások szerint az összes üzem kevesebb mint egy százalékát teszik ki az ezer főnél többet foglalkoztató nagyvállalatok. S miközben 1995-ig a kis- és közepes vállalkozások úgyszólván alanyi úton kaptak állami támogatást, az uniós források elérése a szórt területi sajátosságok miatt nehézkesnek bizonyult. Nem lehet azt sem elhallgatni, hogy az Európai Unió által előírt liberalizálás számos területen árcsökkenést okozott. Példa erre a telefonpiac. Ám ami jó a fogyasztónak, kedvezőtlen a szolgáltatónak. Így az egykori állami monopólium, a Telekom Austria is „megszenvedte” a Brüsszelből támasztott követelmények végrehajtását. Hasonlóan negatív élményt jelentett, hogy Brüsszel büntetőszankciókat helyezett kilátásba azért, mert a honi dohányipar szintén állami kizárólagosságot élvezett. Sógoraink azt sem felejtették el, hogy Brüsszel ultimátumszerű felszólításaira kellett az energiaszektort liberalizálni. Mindezekből talán következik: a csatlakozás után rekordmélységbe süllyedt a GDP, a munkanélküliség pedig nőtt.

A „szent tehénnek” számító stratégiai cégek mellett számos bank és nagyvállalat került külföldi, elsősorban német tulajdonba.
Rengeteg kritikát kapott az osztrák sajtóban az éves EU-tagság ára is. Ausztria nettó befizetőként az Európai Uniónak a csatlakozás első éveiben ugyanis 15-16 milliárd schillinget utalt át az uniós kasszába, ám ebből – különböző pályázati csatornákon – tízmilliárd érkezett vissza. A legnagyobb gondot persze az osztrák területek „túlfejlettsége” okozta, így Alsó-Ausztria s Burgenland kivételével más régiók alig-alig részesültek az uniós pénzesőből. Ez egyébként 1995 óta kényes kérdés az osztrákoknál, akik – fogalmazzunk diszkréten – csalafinta módon járják ki a brüsszeli adományokat. A múlt évben az osztrák gazdasági és foglalkoztatási minisztérium egyik főtisztviselőjével készítettem interjút, aki elárulta: elégedetlenek az EU támogatási rendszerével, így egy projekt megvalósításához mindenféle protekcionista eszközt igénybe kell venniük. Burgenland, melyet korábban Ausztria szegényházának tartottak, viszont profitált az uniós tagságból. Az infrastrukturális fejlesztések mellett a növénytermesztés és a bortermelés részesült dotációban. Burgenland ugyanakkor, bármilyen meglepő is, már nem Brüsszelből, hanem belőlünk él. Az egykor hazánkhoz tartozó magyar, szlovén és horvát ajkú régió számára – a statisztikák alapján – immár Magyarország a legfontosabb gazdasági partner.
Az osztrákok körében általában az EU iránt amúgy sem lángoló rokonszevet az utóbbi időben nemcsak a semleges ország státusának elvesztése vetette vissza, hanem az is, amit Brüsszel művelt a 2000-es kormányalakítás nyomán. Aki nem emlékezne rá: Wolfgang Schüssel kancellárként az Osztrák Szabadságpárt bevonásával alakított kormányt. Mint emlékezetes, akkor Ausztriát évekre kiközösítette – egyébként az idő is igazolta, hogy teljesen alaptalanul – a „művelt Nyugat”.

A belépés óta eltelt nyolc év mérlege tehát felettébb ellentmondásos Ausztriában, sikeresnek azonban semmi esetre sem mondható a csatlakozás. Az Európai Unióból való kiábrándulásnak a fentiek mellett talán az a legfőbb oka, hogy az elvárások túlzottak és egyoldalúak voltak Brüsszellel szemben, s a belépés után gyakorlatilag leállt a tájékoztatási kampány.
Míg az 1994-es állami kampány során az előnyöket felnagyították, addig az integrációból fakadó terheket, a beilleszkedés nehézségeit alábecsülte a „sógorék” propagandagépezete. Ausztriában éppen ezért általános vélemény, hogy ma már az is valami, ha egy átlagos osztrák halandó úgy tartja: nem él rosszabbul, mint 1995 előtt.
 



Elbúcsúzik a Bogár
www.gondola.hu

Végleg elbúcsúzik híveitől a leghíresebb európai népautó, a Bogár: a Volkswagen-csoport vezetése úgy döntött, idén nyáron készítik el az utolsó ilyen kocsikat.

Európában - megfelelő kereslet hiányában - már 1978-ban beszüntették gyártását, s bár Latin-Amerikában még sokáig ott volt az eladási listák élcsoportjában, az elmúlt hónapokban itt is csökkent keresettsége: ma már csak napi ötven darab Bogár került le a pueblai üzem gyártósoráról.

A legendás kis kocsi 64 évig létezett, s ezen idő alatt több mint 21 millió példányt adtak el belőle a világ minden részén. Legömbölyített formáival, kerek fényszóróival valóságos kultikus tárggyá vált, s alighanem sokáig megmarad még az emberek emlékezetében: Európától Latin-Amerikáig még ma is több száz "Bogár-klub" tömöríti híveit.

A kis autó - amelynek külalakja 1937 óta gyakorlatilag alig változott - különös életpályát futott be: a náci rendszer alatt ez volt a "népautó", később pedig a hippi-nemzedék legendás kocsijává vált, volánjánál John Lennonnal.

A bogárhátú karrierje 1934-ben kezdődött, amikor Adolf Hitler fejében megfogant az ötlet: olcsó, megfizethető népautót kell adni a németeknek. A kocsit a híres mérnöknél, Ferdinand Porschénél rendeli meg, aki elkészíti a prototípusokat, majd 1939-ben kigördül a gyárkapun az első modell.

Amikor elkezdődik a II. világháború, a kocsi a hátország helyett a frontvonalakra megy, de 1945-től újból a lakosság igényeinek kiszolgálása válik a legfőbb feladattá: még egy kabrióváltozat is kikerül a szerelőszalagokról. Tíz évvel később már az egymilliomodik Bogár elkészültét ünnepelhették Németországban.

Hatalmas hazai sikere nyomán nem meglepő, hogy a Volkswagen vezetői a kis bogárhátúval a külföldi piacokat is meg akarták hódítani. 1968-ban a Walt Disney-cég filmet készít róla, s ez megsokszorozza az amerikai eladásokat: dicsősége csúcspontján 4 millió amerikai vezetett ilyen autót.

Ekkoriban már egyre többen voltak ellenzői is, akik csúnyácskának, elavultnak mondták a Bogarat, s bírálták magas fogyasztását, szűkösségét. A 80-as években egyre jobban visszaesik piaci részesedése Európában és Észak-Amerikában. A végső csapást azonban az "új Bogár", a New Beetle piacra dobása hozta számára 1998-ban - s ma már a régi, hagyományos, léghűtéses autóból csak havi ezret adnak el világszerte.

Hogy pontosan mikor lesz a végleges búcsú? A Volkswagennél egyelőre nem akarják elárulni, de egyes német lapok megszellőztették, hogy július végén. Annyi biztos, hogy a német cég egy utolsó, korlátozott számú szériával búcsúzik majd világhírű termékétől: az utolsó hetekben készített Bogarak világoskék és krémfehér színekben kerülnek majd le a gyártósorról, azaz ugyanolyan színekben, mint az ötvenes években.



20 éves a mobiltelefon
www.mti.hu

 Hamburg, 2003. június 12. (MTI) - Születésének huszadik évfordulóját és vele hihetetlen sikerét ünnepelheti a mobiltelefon a napokban: az amerikai
 Motorola 1983-ban DynaTAC 8.000X modelljével jelent meg először a piacon.
A 800 grammos, könyvnagyságú, mindössze egyórás beszélgetést lehetővé  tevő és ráadásul 4 ezer dollár árú készülékből egy év alatt 300 ezret adtak el.
Akkoriban még senki sem álmodhatott a mobiltelefon óriási ütemű elterjedéséről - állítja a 73 éves Rudy Krolopp, az első mobiltelefon kifejlesztője.
A Motorola 15 éves fejlesztési idő alatt 100 millió dollárt fektetett a vezeték nélküli telefonálás ötletébe. A prototípust Kroloppnak hat hét alatt
kellett kifejlesztenie.
Ma világszerte 1,2 milliárd mobiltelefont használnak. A németek 70 százalékának  van mobiltelefonja, és egy friss tanulmány szerint a használók átlagosan kétévente
 vesznek új készüléket - írta a dpa hírügynökség.



Elhunyt Gregory Peck
www.hrff.org/rmsz

(Los Angeles) * 87 éves korában elhunyt Gregory Peck amerikai filmszínész. A szikár, jókép?, markáns vonású filmcsillag több mint ötven nagy siker? filmben szerepelt hosszú pályafutása során, s elsô filmszerepétôl mindvégig körülrajongott sztár volt. Többnyire jóravaló, bátor, cselekvô embereket alakított. Gregory Pecket ötször jelölték Oscar-díjra, de csak egyszer, 1962-ben nyerte el: a Ne bántsátok a feketerigót! cím? filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi fôszereplônek járó díjat kapta. Arany Glóbusz díjat hat alkalommal kapott, 1950-ben nyerte el a New York-i filmkritikusok díját, életm?díjal az 1989-es cannes-i filmfesztiválon tüntették ki, és ugyanabban az évben nyerte el az Amerikai Filmintézet életm?díját is. (MTI)



Romániában nem volt holokauszt
http://www.hhrf.org/szabadsag/

    A román kormány határozottan leszögezi, hogy Románia határain belül 1940 és 1945 között nem volt holokauszt — hangsúlyozta a román kormány legutóbbi ülése után kiadott közlemény. A kormány csütörtöki ülésén jóváhagyta azt az együttműködési megállapodást, amelyet a Román Országos Levéltár kötött az Egyesült Államokban m?ködô Holokauszt Emlékmúzeummal.
    A döntést ismertetô közlemény tudatta, hogy a jóváhagyást megelôzô vita során megfogalmazódott a román kormány álláspontja arról, hogy a román kormány "támogatja azokat a kutatásokat, amelyek az Európában történt holokauszt jelenségét igyekeznek feltárni — egyebek között a román archívumokban lévô dokumentumok alapján is —, ugyanakkor nagy nyomatékkal hangsúlyozza azt a tényt, hogy Románia határain belül 1940–1945 között nem volt holokauszt".
    Romániában mind a mai napig sokan tagadják, hogy a románokat felelôsség terhelné a holokauszt miatt. A romániai zsidósággal szemben elkövetett b?nök miatti felelôsség elutasítását jól mutatja az is, hogy a közelmúltban Marosvásárhelyen avatták fel az elsô romániai Holokauszt-emlékművet, amelynek talapzatára az a felirat került, hogy a marosvásárhelyi zsidó közösséget "a fasiszta magyar kormány" deportálta Auschwitzba.
    Az elsô Holokauszt-emlékmű színhelyének kiválasztása, az emlékműn lévô felirat is azt igyekszik sugalmazni, hogy zsidóüldözések a 2. bécsi döntést követôen 1940-ben Magyarországhoz került Észak-Erdélyben történtek.
    Történelmi tény, hogy Magyarország német megszállását követôen 1944 májusában és júniusában a magyar hatóságok 151 180 zsidót deportáltak Észak-Erdélybôl. A németeknek átadott zsidókat Auschwitzba hurcolták, közülük alig 16 ezer ember élte túl a haláltábor borzalmait.
    A zsidók deportálása és tömeges kiirtása Romániában azonban már 1941-ben megkezdôdött, szinte egy évvel azt megelôzôen, hogy hivatalos programmá lett a náci Németországban a hírhedt végsô megoldás: az európai zsidóság kiirtásának terve.
    1941 és 1942 folyamán a bukaresti, jászvásári (Iasi), dorohoi pogromokban, a Dnyeszteren túli területeken felállított kivégzôtáborokban — ahová a Besszarábiából és Bukovinából elhurcolt zsidók kerültek — a jelenlegi kutatási adatok szerint 265–275 ezer zsidót öltek meg. Ezekért a tömeggyilkosságokért Románia akkori tényleges vezetôjét, Ion Antonescu marsallt terhelte a fô felelôsség, akit háborús b?nök elkövetése miatt 1946-ban halálra ítéltek és kivégeztek.
    Az elsô romániai Holokauszt-emlékmű helyszínéül kiválasztott Marosvásárhelyen ma is a háborús b?nös Ion Antonescu marsall nevét viseli az egyik belvárosi utca.



Hová sorolják a politikai palettán a lapokat az erdélyi olvasók?

Ön szerint milyen elkötelezettség?ek a romániai magyar lapok? — tették fel a kérdést a transindex.ro internetes hírújság munkatársai; a villámfelmérésbe a Szatmári Friss Újság is bekerült. A mini–közvéleménykutatás idején körülbelül nyolcvan olvasójuk adott választ a Szatmár megyei magyar nyelv? napilappal kapcsolatban, a voksolók 17 százaléka érzi úgy, hogy középbal–orientáltságú az újság, hat százalékuk szerint a centrumban helyezkedik el, öt százalékuk szerint pedig középjobb–irányultságú. A felmérésbôl kiderül az is, hogy a Kolozsvárról éltetett internetes portált kevés szatmári olvassa, a válaszolók legnagyobb része (68 százalék) válaszolt úgy, hogy nem ismeri a lapot. Az erdélyi napilapok nagy részét a középbalra helyezték a szavazók, legkevésbé ismert a Bányavidéki Új Szó.

Az Erdélyi Napló cím? hetilappal kapcsolatban 49 százalék szavazott úgy, hogy annak irányultsága a középjobbhoz húz, 30 százalékuk pedig a szélsôjobb sávra helyezi a kiadványt. Az Erdélyi Riport című, szintén hetente megjelenô lapot legtöbben a szélsôbalra helyezték (47 százalék), 30 százalék pedig úgy véli, hogy inkább középbal–irányultságú. A két hetilap olvasottsága a palettán való elhelyezésük ellenére igencsak azonos, az Erdélyi Naplót a szavazók 12, az Erdélyi Riportot pedig a szavazóknak mindössze 11 százaléka nem ismeri, vagy nem lapozza fel. A két országos napilap közül a szavazatok szerint a Krónika vezeti az ismertségi listát, ezt az újságot csak három százalékuk nem ismeri, a Romániai Magyar Szóra tíz százalékuk adott le "nem ismerem" szavazatot. A Krónikát 47 százalék a középjobbra helyezi, 33 százalék szavazott úgy, hogy centrum–irányultságú, az RMSZ–t 41 százalék tartja középbalnak, 31 százalékuk pedig úgy, hogy szélsôbaloldali irányultságú.
(princz)



Mindszenty-képek a követségen
www.dunatv.hu

Az Egyesült Államok nagykövete személyesen vette át azokat a fényképeket, amelyek két évtizeddel ezelőtt készültek a képviselet Szabadság téri épületében, Mindszenty József emlékét keresve. A fotókat búcsúajándékként kapta a budapesti állomáshelyét jövő héten elhagyó Nancy Goodman Brinker.

1981-ben kanadai újságíróként jött Budapestre a magyar származású Tom Kennedy. Az amerikai nagykövetségen ekkor még megvolt Mindszenty József lakosztálya. A hercegprímás '56 után 17 évig volt kényszerűségből a képviselet lakója. Tom Kennedy a különös fogság emlékeiről tucatnyi képet készített. - Megvan az a gyönyörű, nagy francia ablak, amit úgy hívunk, hogy vigíliaablak, ebben volt Mindszenty hercegprímásnak a sziluettje gyakran látható. Azok a hívők és magyar emberek, akik erre sétáltak akkor, néha az estében látták ennek a csodálatos embernek a sziluettjét, és tudták, hogy él és értük imádkozik. Az amerikaiak Mindszenty iránt érzett tiszteletét jelzi: az akkori nagykövetek saját dolgozószobájukról is lemondtak, hogy a bíboros fogadhassa vendégeit.

2003. jĂşnius 14., szombat 12:31


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület