Mk 14.12-16,22-26 A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! - mondta. - Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.
Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontattatik. Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.

Úrnapján, Márk elbeszélésében az evangélium két részből áll. Az első a húsvéti vacsora előkészületéről, a másik magáról a vacsoráról szól, történetileg időrendben a második szó szerinti visszaemlékezést közli az 1Kor 11. után minden igazán vágyódó keresztény Oltáriszentségéről.
Az Úr testévé vált kenyér, az Úr vérévé vált bor a legközvetlenebb segítség az élethez, a legkézzelfoghatóbb "mankó" a bajbajutottnak, anyagszerűségében is jelezve, van hová fordulnia. Ha csak egyedül megy is be a templomba, már személyesen és látható-fogható módon Jézus várja a tabernákulumban. Akinek hitében ez benne van, annak üres építmény minden Eucharisztia nélküli más templom, pontosabban annyira van "tele", amennyire ez bármely közösségi jelenlétben - az Úr ígérete alapján - megtapasztalható.
A művészettörténeti szemlélettel "megfertőzött", de igazi europaer turista kevésbé "kóvályog" a nagy, szuggesszív katedrálisokban és egodiastoléja nem repeszti meg a falusi Árpád-korabeli apró templom falait, mert mindkét helyen először a pislákoló vörös fényt, az Úr helyét mutató lángot keresi. Ez az, ami közössé teszi, ami alapján egyforma a kettő, ami miatt nem lehet egyszerűen "fiókokba szétosztályozni" a helyeket stílus, szépség és megjelenés alapján. A közös funkcionalitás tárgyi sine qua non-ja a kis fehérnek és kereknek megszokott kovásztalan kenyér. A kereső vándor manapság a nagy templomoknak gyakran nem a főoltárán találja meg, hiszen praktikus okok miatt a hétköznapi misék helye legtöbbször az egyik mellékhajó vagy mellékoltár. Ha rálel, térdet hajt, a többiek pedig, mint a moziban, mindaddig csodálkozva, a látnivalók sűrített sorrendjében elzsibbadt útitárs csőlátásával nézik ("Ha kedd van, akkor ez Belgium"), amíg le nem esik a húszfillér. Aztán már jöhet a szemlélődés, jöhet a gyönyörködés, a kor stílusjegyeinak tanulmányozása, mert már "otthon" van. Hiába ugrik a naptár évszázadokat vagy egy egész ezer évet időben, hiába választják el szokások, erkölcsök, kultúrák, stílusok a látogatót az épület eredeti használóitól. Az evangélium felolvasott része, pontosan a szövetség teste és vére egybefűzi minden korábbi jelenlevővel, akik Ugyanazt látták, Ugyanazt kapták a kovásztalan kenyérben.
Az együtt olvasott két részlet érdekessége, hogy az átlagpolgár valamiféle csodát, varázslatot első nekifutásra - paradox módon - inkább az első részben vél felfedezni, hiszen azt nem tartja földhözragadottságában természetesnek, hogy valaki - úgymond - előre lásson dolgokat. Erről többet pedig nem tudunk: a vizeskorsós emberről soha többé szó nem esik, a vánkosok szétporladtak, a Coenakulum pedig - Jézus sok helyütt elfogyasztott étkezéseinek helyeivel ellentétben - a második részben történtek, az igazi csoda miatt célja a zarándokoknak.
Az oksági sorrend most is - szemben a mindennapok többségi (demokratikus?) gyakorlatával - teljesen fordított: nem műemléklátogatás történik. A test és a vérben kötött új szövetség örök és változatlan ereje van a szentségben: az ezt megtapasztalók éreznek csak késztetést, hogy a leírásban oly természetesnek ható valódi és ismétlődő csoda eredeti helyszínét felkeressék. A kenyérben, a testben erő van, melynek tápláló erejét sok-sok milliónyian érezték, s amelynek rendszeres vétele sokak igazi kenyere manapság is. Ezt a mindennapos tapasztalatot fogalmazza meg a teológus, amikor az Eucharisztiáról mint táplálék,- áldozati- és eszkatalógikus szentségről beszél. Akár úgy, hogy valódi ételként táplál, akár úgy, hogy helyreállítja a vágyott egyensúlyt bennünk: testi jelenléttel billenti vissza a mérleg karját, amikor már annyira elszakadnánk a környezettől, amibe helyeztettünk, vagy éppen túllendít már itt egy új világba, aminek vágyát ki nem törölhetjük magunkból.
- DI -