|
"Párizs szeme" Bécsben látható
A fotó Lautrec-je az Albertinában
A kiállításon Brassai nevének "i" betűjén két pont található az egy pont helyett. A jel nem változtat a név viselőjének magyarságán, csupán - az Albertina perceken belül megküldött E-mail válaszából tudom - ú.n. trémáról, az idegen nyelvekben a magánhangzók elkülönítésére való felhívásról van szó. Az 1899-ben született (és 1984-ben meghalt) Halász Gyulát csak így, Brassaiként ismeri a világ, és sokszor csak "Párizs szeme"-ként aposztrofálja. Tény, hogy a brassói születésű fotográfus annyira hiteles, vagy legalábbis a franciák által is hitelesnek kikiáltott Párizs interpretáló, hogy a franciák Párizsát is sokan úgy és általa ismerik, ahogyan ő azt lefotografálta.
Pedig Budapesten és Berlinben folytatott tanulmányai szerint festőnek készült, s a fotográfiát mindig személytelennek és merevnek, hidegnek gondolta ahhoz, hogy azzal foglalkozzon. A döntő változást az 1933-as év hozta meg életében, amikor az ugyancsak magyar fotoművész, André Kertész ajánlotta, hogy tegyen egy kirándulást a fényképészet világába. A Párizst éjszaka ábrázoló képek készítése közben döbbent rá maga Halász is, hogy a fényképészet bizony nagyon is személyes, és megfelelően művelve igenis alkalmas érzelmek keltésére és reprodukálására. Ezen fotói jelentek meg első kötetében, a Paris de Nuit-ben (Az éjszakai Párizs). A fotók, melyeket természetesen a már évek óta a művészi baráti társasággal folytatott párizsi séták élményanyaga alapján készített, olyan emberek ismeretségét is magával hozta, mint Picasso, Giacometti, Sartre, Henry Miller és még sokan mások. A róluk készített portrék és a sok párizsi magazinban , immár Brassai művésznéven megjelenő fotó elérte Amerikát, és a harmincas évek közepére ott is ismertséget, elismertséget eredményezett.
A háborús évek nem kedveztek a művészi fotográfiának: az ez idő alatt fotográfusként nem szereplő Brassai a háború után az ez idő alatt keletkezett, sajátosan torzított rajzai jelentek meg először, majd lehetővé vált a fényképezéshez való visszatérése is, miközben szépirodalmi vénáját is megismerhették a művészetbarátok. A következő kötetét már Párizsi Kamera néven publikálta.
Az ötvenes években Brassai fényképezőgépével az utca művészetének megörökítését vette célba: a graffiti-ket, a házfalak firkáit fényképezte, s a megfelelő technikával készült nagy sorozatot "domborművesített" jelleggel közzé is tette. Ahogyan mondta, a gyerekek "rengeteg remeket skicceltek az idő keze alá."S mert az alapanyag a mészkő volt, "aztán az is segített nekik esővel, széllel."
Picasso-val kifejlődött barátsága, sok személyes beszélgetése, személyes közelségben a róla és műveiről készült fotók tették lehetővé az először 1964-ben kiadott könyv megjelentetését "Beszélgetések Picassóval" címen az Éditions Gallimard-nál. Nálunk Illyés Gyula hasonlóan élményszerű beszélgetés-bevezetésével, Réz Ádám fordításában 1968-ban, a Corvina Kiadónál jelent meg a kötet.
Igen, az életrajz szerint ő Brassai, ám hogy valójában ki is, arra igazán csak képei adják meg a választ, melyekből egy nagyszerű kollekció látható június 22-től a bécsi Albertinában.
A képek az életrajzi időpontok és kiadványok szerint csoportosítva láthatók a falon. Az egyetlen időbeli bukfenc csupán a graffitik megjelenése az előcsarnokban. Erre valószínű, hogy a fotók szemcseminőségével együtt javuló és növekvő nagyítások, az összeálló kompozíciók nagysága miatt volt szükség. Spártaian egyszerű bizonyos szempontból ez a tárlat. A megszokott módon követik egymást a falra helyezett életrajzi-képi ismertetők, majd az oda tartozó képek egyenrámában, sorban a falon. S akinek a név nem mond valamit, az csak a sorozat x-edik darabjánál kapja fel a fejét, s veszi észre, hogy itt valami fontosat látott. Az egyszerűség és természetesség azt a hamis, de naturális érzetet kelti a látogatóban: "ó, ezt én is meg tudnám csinálni", s szerencsés esetben talán előlről kezdi a nézegetést, és jobban belemélyed Brassai világába, mely természetesen elsősorban a huszadik század első felének Párizsa, az akkor létező technika szintjén, a fekete-fehér fotó "festészetével" megörökítve.
Brassai Párizsa a bordélyok, kocsmák, mulatók, az utcanők, stricik, munkanélküliek és bandák utcái és negyedei, melyeket nem minden irónia nélkül, de mély empátiával ábrázol. Kegyetlenül tudja kiválasztani a társasági élet pillanatait, amikor "lemegy a függöny és előbukkan a valóság". Együttérzéssel, de a dokumentarizmus látszólag száraz, tényszerű beszámolójaként készít képriportot egy "egyórás szálló" adequat történéseiről, megörökítva az utókor számára, hogy mi történt Párizsban azon az éjszakán, de a pillanatnyi és egyedi, miniportrék mögött mindig egy általános gondolat, a gondolatiság extrapolációja húzódik meg. Ő maga monja az említett könyv bevezetőjében: "A tárgyilagos beszámoló a legmeggyőzőbb bírálat."
A fotók természetesek, legalábbis akként hatnak. Azért, aki alaposabban belegondol, annak számára nyilván nem olyan "természetes" bizonyos világítási effektek, intim helyzetek megléte, s van olyan fotó is, ahol a mellékelt anyagok teszik nyilvánvalóvá - mielőtt még mindenkit elfogna a sárga irigység -, hogy itt nem egy egyszerű "lőttem és ez lett belőle" anyagról, hanem egy nagyon alaposan (sok évnyi gyalogos, személyes sétával) előkészített kollekcióról, sorozat-fotózások kiválasztott egyedi képeiről, adott esetben egy többszörösen szerkesztett, megvágott és természetesnek ható beavatkozásoktól sem mentes képegyüttesről van szó.
Egyszerűbb a látogató dolga, amikor már a filmen történt durvább és tudatos beavatkozások fényérzékeny papíron megjelenített eredményeit láthatja a falon, vagy a kiállított nagyon jó, de tudatosan torzított rajzokat szemléli, esetleg a vitrinekben a természetben fellelt anyagok adta lehetőségeket felismerő és tovább finomító Brassai kisplasztikákat tanulmányozza. Mindegyik remekmű, ha nem is a "Brassai stílusban", de a beismert nagy művész-ismerősök karikatúráiként is.
Gyönyörűek az aktfotók, s olyan értelemben naturálisak, hogy semmiféle smink vagy retus nem "szépíti" a hölgyeket, sőt Brassai arra is vállalkozik, hogy a fotózott aktokat "megcsonkítva", megvágva, vagy éppen kettőt összeillesztve alkossa újra az akt és a szépség, a természetesség fogalmát. Ezen fotók azok a "primőrök", azok az ábrázolási példaképek, melyeket láthatóan a fotóművészet progresszívnek és pozitívnek mondható mai irányzatai is elvként követnek - nem eredménytelenül.
Maradt a fekete-fehérnél, a kétszín festészetnél, mellyel annyi mindent ki tudott fejezni. Sok mindenre futotta, de apja életkorára, a vágyott száz évre nem. Így maradt meg még sok minden benne, talán a színes fotózás, talán sok irodalmi mű, szobrok, rajzok, plasztikák. Ami pedig megszületett, azt érdemes megnézni. Talán - nyelvi hasonlat szerint - "kályhának" mondanám, annak a bizonyos "null-kilométerkőnek", ahonnan érdemes mindig újra elindulni.
- DI -
2003. június 23., hétfő 17:01
|
