|
A Máté-passió
Nem kell az értékek abszolút sorrendjének létét vallanunk ahhoz, hogy a tévedés minimális lehetőségével megkockáztassuk a kijelentést: tegnap, június 25-én a 2003-as év Soproni Ünnepi Hetek-jének legértékesebb (és szerencsésen egybeesőn talán legnagyszerűbb) produkcióját hallhattuk, akik az Evangélikus templomban ott voltunk.
A Régi Zenei Napok koncertsorozatában 19 órakor a Purcell-kórus, az Orfeo-zenekar és a Capella Savaria előadásában Johann Sebastian Bach (1685-1750) Máté-passiója (BWV 244) csendült fel. A szólókat Zádori Mária, Bárány Péter, Kállay Gábor, Ionel Pantea, Kovács István és Drucker Péter énekelték, a hangversenyen Vashegyi György vezényelt.
Amikor a J.S. Bach által komponált öt passióból a két ránkmaradtból valamelyiket módunk van meghallgatni, s ha éppen megfelelő testi-lelki kondícióban ülünk a média elé vagy a hangversenyterembe, már "csak" az előadásnak kell olyannak lennie, hogy valami egészen kivételes élményben legyen részünk, a többit maga a mű "garantálja". Még ez a hosszú megfogalmazás is azt sugallja, hogy ritka a kedvező feltételeknek az az összejátszása, amikor feltárul a nagy mű csaknem valamennyi szépsége. Részint megfelelő módon fel is kell hangzania, s a befogadó félnek is "tartania kell magát" a több, mint három óra alatt.
A Soproni Ünnepi Hetek ezen eseményéről viszont annyit biztosan kijelenthetünk, hogy ez - a főként fiatalokból álló - előadógárda teljesítette a felvállalt óriási feladatot. Előadta Bach Máté passióját, éspedig nem is akárhogyan!
A néző ajándéka, hogy nemcsak korabeli hangszereken, de azokon virtuóz módon, a megszokott illúzió csökkenése nélkül szólt a mű, mégpedig a Bach korában feltehető számú előadótól megszólaltatva. Ez annyit jelent, hogy a kb. 60 fős előadógárdánál Bach sem számíthatott jelentősen többre, és a mi szokásvilágunkban élő hatalmas zenekar és óriási kórus csak az idők "mellékterméke". A kétszer tizenkettő fős kórus a nagyon jó akusztikus körülmények között nagyon szépen szólt, s az egyéni énekhangok kvalitására a kisebb szólókból, az áldozatkészségről pedig az ülve éneklő, áldott állapotának utolsó fázisában levő hölgy szerepléséből is következtethetünk.
Ha már korabeli hangszereken és korhű módon szólt a zene, legalább abban legyünk maiak, hogy a modern tudományok és a számítógépes folyamatdiagramok hozta szemléletben közelítünk a bachi feldolgozáshoz. Nyilván vannak-voltak, akiknek semmi szükségük nincs( nem volt) a szövegre vagy partiturára, nekem mégis jó volt, hogy a szövegkönyvet magammal tudtam vinni, és az óriási templom egyik zugában nyugodtan figyelemmel kísérhettem a zeneszerző mondandóját, mely a mások által nyilván ismert hármas szinten tagozódik, szereplőkhöz kötött módon (első szint a cselekmény, második a közösségi értelmezés, a nem szájbarágósan készült biblia vagy teológia pauperum, a harmadik a történtek egyéni értelmezése és reakció arra egy-egy ima formájában). Ugye abban nincs közöttünk véleménykülönbség, hogy a mű egésze ebben áll, s minden más leszűkítés (a zene esztétikumára, a virtuozitásra vagy bármi más előadói tevékenységre vagy eredményre) a valódi sorrendet felfordítja és egy kényszer-kompromisszumra vezet, ami a mondanivaló és eszköz-lét megfordíthatatlan sorrendjét vágja sutba.
Nézzük most konkrétabban az előadást! Az, hogy itt és most a pozitívumokat fogom felsorolni, természetesen nem jelenti azt, hogy a kritikus ne hallotta volna meg az előadás egy-két bizonytalan pontját, énekes és continuő párhuzamának megbicsaklását vagy a nagy teljesítmények közepette is fellépő intonációs nehézséget. Ez az előadás azonban nem erről szólt. A lapsusok azért vannak, hogy máskor ne legyenek, a gyengébb pillanatok pedig korrigálhatók: ennek az együttesnek, s a szólistáknak - ha egyáltalán szükséges a javítás - megvan hozzá a tartásuk.
A szólisták válogatása egészen rendkívüli módon jól sikerült. Zádori Mária hangja, ha lehet, még fényesebb, eszköztára még egyszerűbb és nagyszerűbb, mint valaha, beleélőképessége egészen egyedülálló. A No.12-vel kezdődő szereplése, énekelt imádságai kivétel nélkül felfelé szálltak. A No.58. szaggatottsága és együtthangzása külön megemlítendő zenei élmény-részlet. Bárány Péterrel együtt idézzük fel a különleges hatású No.25-26-os részt, mely a kórussal együtt nyújtott különleges hatást a nagyon jól értelmezett előadás és a pont megfelelő szünet révén.
Bárány Péter kontratenorja (alt) az egyéni hangszínezettel, a kényszerű tónusváltások szinte észrevehetetlen voltával különleges színe volt az előadásnak. Végig nagyon tudatosan formált áriáinak csúcspontja a No.47-es volt, melyben az érzelmek árnyalt és nem szégyellt gazdag skáláját mutatta meg a hallgatóságnak, de szépségben ezzel egyenrangú volt a No.60-61-es recitativo és ária előadása is.
Kállay Gábor evangélistája a nagy német tenorok egyenrangú társa. Hanganyaga és annak kulturált használata, mely az exponált helyeken érzelmileg is telítődött a legnagyobb magyar "evangelistákhoz", így Réti Józsefhez hasonlítható csak. Teherbírása különleges, és néha szükséges korrekciói is a megfelelő szinten tartották folyamatosan a produkciót. Egyes pillanatai egészen élményszerűek, a produkció tervezett csúcsait elérték (No.50.,54.).
Ionel Pantea-ban kiváló hangadottságú basszust ismerhettünk meg, akinek Jézus szerepe nagyon meggyőző éppen a hangnak, mint eszköznek példaértékű átadásával. A zenekarral együttműködés eredményezte például mindjárt a mű elején a No.8-as recitativo egészen bravúros voltát, de Zádori Mária mellett ő volt a másik szólista, aki mindvégig magas színvonalú és emellett egyenletes teljesítményt nyújtott.
Kovács Istvánnak, aki a basszbariton szerepeket énekelte, szintén nagyon szép hangja van. Teljesítménye talán egy fokkal ingadozóbb, talán a Wagner-énekesek (írhatnék oratóriumit is) tartós fizikai teljesítményét még nem birtokolja. Ez látszik ill. hallatszik a nagyon tudatos építkezés mellett az áriák egészének előadásából. A néha nem bántó, de a határon mozgó tempóválasztás érezhetően megnehezítette a szándék szerinti dinamikai kifejezést. Mindvégig tiszta hangján nagyon szépen szóltak - hadd legyek ennyire is szubjektív - egyik kedvencem, az 51-es ária részletei.
Drucker Péter tenor méltó muzsikustársa volt a szólistáknak és a többi közreműködőnek. Magam a 41.sz. recitativoban és áriában csodáltam meg a zenekarral együttes teljesítményét.
A Purcell-kórus 24 tagjának énekéről már szóltam. Az evangélikus templomban az első emeleti karzaton elhelyezkedő kórus teljesen megtöltötte a teret, pontos belépéseivel, élményszerű koráléneklésével, a fugatók mesteri megformálásával, a jó nyitással és zárással végig nem lankadva az előadásnak nemcsak fizikailag nélkülözhetetlen szereplői voltak. Jó artikulációjuk még akkor is megbízható támpont volt, amikor a német szövegben másnál már-már elbizonytalanodtunk volna.
A zenekar teljesítménye alig dicsérhető megfelelőképpen. Talán mond valamit, hogy pl. a fafúvósok csaknem végig "vox humana" minőségben és tisztán muzsikáltak. Piano-teljesítmény mellett is tisztaságuk ellensúlyozta a szólisták kíséretét ellátó szerep néha túlzott voltát. A vonósok és a vonós szólisták (a csellista szép akkordfogásai, a hangversenymester hegedűs kellőképpen alig dicsérhető szerény, tiszta és virtuóz játéka) az együttjátéknak és szólónak olyan különleges ötvözetét szólaltatták meg, ahol a nézőt is bele tudták vonni abba a bűvöletbe, mit is jelent együtt zenélni.
Végül, de nem utolsósorban néhány szó Vashegyi György karmesteri szerepéről. Az már évekkel ezelőtt is tudható volt, hogy mint zenetudós sokat, nagyon sokat tud a régi zenéről, és határozott elképzelése van annak gyakorlati megvalósításáról. A hangversenytermi megjelenés vízválasztója talán ott volt, hogy ezt a tudást és ezt a hallatlan igényességet hány és mekkora mozdulattal, hogyan próbálja átadni a muzsikustársaknak. Nagy örömömre szolgált látni, hogy a mozdulatok nagysága és hevessége az elmúlt évek során rendkívül sokat csökkent, az átadott és a mások által elfogadott információ - a kevesebb néha több alapon - pedig sokszorosára nőtt. Egészen biztos, hogy ez is az egyik biztosítéka annak, hogy a tudás és zenei készség jelen együttműködésben, az erőszakosság látszata nélkül, ilyen szinten megvalósult. Gratulálunk.
- DI -
2003. június 26., csütörtök 22:45
|
