CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. november 24., vasárnap, Emma napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Soproni Ünnepi Hetek  

A Máté-passió

Nem kell az értékek abszolút sorrendjének létét vallanunk ahhoz, hogy a tévedés minimális lehetőségével megkockáztassuk a kijelentést: tegnap, június 25-én a 2003-as év Soproni Ünnepi Hetek-jének legértékesebb (és szerencsésen egybeesőn talán legnagyszerűbb) produkcióját hallhattuk, akik az Evangélikus templomban ott voltunk.


A Régi Zenei Napok koncertsorozatában 19 órakor a Purcell-kórus, az Orfeo-zenekar és a Capella Savaria előadásában Johann Sebastian Bach (1685-1750) Máté-passiója (BWV 244) csendült fel. A szólókat Zádori Mária, Bárány Péter, Kállay Gábor, Ionel Pantea, Kovács István és Drucker Péter énekelték, a hangversenyen Vashegyi György vezényelt.


Amikor a J.S. Bach által komponált öt passióból a két ránkmaradtból valamelyiket módunk van meghallgatni, s ha éppen megfelelő testi-lelki kondícióban ülünk a média elé vagy a hangversenyterembe, már "csak" az előadásnak kell olyannak lennie, hogy valami egészen kivételes élményben legyen részünk, a többit maga a mű "garantálja". Még ez a hosszú megfogalmazás is azt sugallja, hogy ritka a kedvező feltételeknek az az összejátszása, amikor feltárul a nagy mű csaknem valamennyi szépsége. Részint megfelelő módon fel is kell hangzania, s a befogadó félnek is "tartania kell magát" a több, mint három óra alatt.
A Soproni Ünnepi Hetek ezen eseményéről viszont annyit biztosan kijelenthetünk, hogy ez - a főként fiatalokból álló - előadógárda teljesítette a felvállalt óriási feladatot. Előadta Bach Máté passióját, éspedig nem is akárhogyan!


A néző ajándéka, hogy nemcsak korabeli hangszereken, de azokon virtuóz módon, a megszokott illúzió csökkenése nélkül szólt a mű, mégpedig a Bach korában feltehető számú előadótól megszólaltatva. Ez annyit jelent, hogy a kb. 60 fős előadógárdánál Bach sem számíthatott jelentősen többre, és a mi szokásvilágunkban élő hatalmas zenekar és óriási kórus csak az idők "mellékterméke". A kétszer tizenkettő fős kórus a nagyon jó akusztikus körülmények között nagyon szépen szólt, s az egyéni énekhangok kvalitására a kisebb szólókból, az áldozatkészségről pedig az ülve éneklő, áldott állapotának utolsó fázisában levő hölgy szerepléséből is következtethetünk.
Ha már korabeli hangszereken és korhű módon szólt a zene, legalább abban legyünk maiak, hogy a modern tudományok és a számítógépes folyamatdiagramok hozta szemléletben közelítünk a bachi feldolgozáshoz. Nyilván vannak-voltak, akiknek semmi szükségük nincs( nem volt) a szövegre vagy partiturára, nekem mégis jó volt, hogy a szövegkönyvet magammal tudtam vinni, és az óriási templom egyik zugában nyugodtan figyelemmel kísérhettem a zeneszerző mondandóját, mely a mások által nyilván ismert hármas szinten tagozódik, szereplőkhöz kötött módon (első szint a cselekmény, második a közösségi értelmezés, a nem szájbarágósan készült biblia vagy teológia pauperum, a harmadik a történtek egyéni értelmezése és reakció arra egy-egy ima formájában). Ugye abban nincs közöttünk véleménykülönbség, hogy a mű egésze ebben áll, s minden más leszűkítés (a zene esztétikumára, a virtuozitásra vagy bármi más előadói tevékenységre vagy eredményre) a valódi sorrendet felfordítja és egy kényszer-kompromisszumra vezet, ami a mondanivaló és eszköz-lét megfordíthatatlan sorrendjét vágja sutba.


Nézzük most konkrétabban az előadást! Az, hogy itt és most a pozitívumokat fogom felsorolni, természetesen nem jelenti azt, hogy a kritikus ne hallotta volna meg az előadás egy-két bizonytalan pontját, énekes és continuő párhuzamának megbicsaklását vagy a nagy teljesítmények közepette is fellépő intonációs nehézséget. Ez az előadás azonban nem erről szólt. A lapsusok azért vannak, hogy máskor ne legyenek, a gyengébb pillanatok pedig korrigálhatók: ennek az együttesnek, s a szólistáknak - ha egyáltalán szükséges a javítás - megvan hozzá a tartásuk.
A szólisták válogatása egészen rendkívüli módon jól sikerült. Zádori Mária hangja, ha lehet, még fényesebb, eszköztára még egyszerűbb és nagyszerűbb, mint valaha, beleélőképessége egészen egyedülálló. A No.12-vel kezdődő szereplése, énekelt imádságai kivétel nélkül felfelé szálltak. A No.58. szaggatottsága és együtthangzása külön megemlítendő zenei élmény-részlet. Bárány Péterrel együtt idézzük fel a különleges hatású No.25-26-os részt, mely a kórussal együtt nyújtott különleges hatást a nagyon jól értelmezett előadás és a pont megfelelő szünet révén.
Bárány Péter kontratenorja (alt) az egyéni hangszínezettel, a kényszerű tónusváltások szinte észrevehetetlen voltával különleges színe volt az előadásnak. Végig nagyon tudatosan formált áriáinak csúcspontja a No.47-es volt, melyben az érzelmek árnyalt és nem szégyellt gazdag skáláját mutatta meg a hallgatóságnak, de szépségben ezzel egyenrangú volt a No.60-61-es recitativo és ária előadása is.
Kállay Gábor evangélistája a nagy német tenorok egyenrangú társa. Hanganyaga és annak kulturált használata, mely az exponált helyeken érzelmileg is telítődött a legnagyobb magyar "evangelistákhoz", így Réti Józsefhez hasonlítható csak. Teherbírása különleges, és néha szükséges korrekciói is a megfelelő szinten tartották folyamatosan a produkciót. Egyes pillanatai egészen élményszerűek, a produkció tervezett csúcsait elérték (No.50.,54.).


Ionel Pantea-ban kiváló hangadottságú basszust ismerhettünk meg, akinek Jézus szerepe nagyon meggyőző éppen a hangnak, mint eszköznek példaértékű átadásával. A zenekarral együttműködés eredményezte például mindjárt a mű elején a No.8-as recitativo egészen bravúros voltát, de Zádori Mária mellett ő volt a másik szólista, aki mindvégig magas színvonalú és emellett egyenletes teljesítményt nyújtott.
Kovács Istvánnak, aki a basszbariton szerepeket énekelte, szintén nagyon szép hangja van. Teljesítménye talán egy fokkal ingadozóbb, talán a Wagner-énekesek (írhatnék oratóriumit is) tartós fizikai teljesítményét még nem birtokolja. Ez látszik ill. hallatszik a nagyon tudatos építkezés mellett az áriák egészének előadásából. A néha nem bántó, de a határon mozgó tempóválasztás érezhetően megnehezítette a szándék szerinti dinamikai kifejezést. Mindvégig tiszta hangján nagyon szépen szóltak - hadd legyek ennyire is szubjektív - egyik kedvencem, az 51-es ária részletei.
Drucker Péter tenor méltó muzsikustársa volt a szólistáknak és a többi közreműködőnek. Magam a 41.sz. recitativoban és áriában csodáltam meg a zenekarral együttes teljesítményét.


A Purcell-kórus 24 tagjának énekéről már szóltam. Az evangélikus templomban az első emeleti karzaton elhelyezkedő kórus teljesen megtöltötte a teret, pontos belépéseivel, élményszerű koráléneklésével, a fugatók mesteri megformálásával, a jó nyitással és zárással végig nem lankadva az előadásnak nemcsak fizikailag nélkülözhetetlen szereplői voltak. Jó artikulációjuk még akkor is megbízható támpont volt, amikor a német szövegben másnál már-már elbizonytalanodtunk volna.
A zenekar teljesítménye alig dicsérhető megfelelőképpen. Talán mond valamit, hogy pl. a fafúvósok csaknem végig "vox humana" minőségben és tisztán muzsikáltak. Piano-teljesítmény mellett is tisztaságuk ellensúlyozta a szólisták kíséretét ellátó szerep néha túlzott voltát. A vonósok és a vonós szólisták (a csellista szép akkordfogásai, a hangversenymester hegedűs kellőképpen alig dicsérhető szerény, tiszta és virtuóz játéka) az együttjátéknak és szólónak olyan különleges ötvözetét szólaltatták meg, ahol a nézőt is bele tudták vonni abba a bűvöletbe, mit is jelent együtt zenélni.


Végül, de nem utolsósorban néhány szó Vashegyi György karmesteri szerepéről. Az már évekkel ezelőtt is tudható volt, hogy mint zenetudós sokat, nagyon sokat tud a régi zenéről, és határozott elképzelése van annak gyakorlati megvalósításáról. A hangversenytermi megjelenés vízválasztója talán ott volt, hogy ezt a tudást és ezt a hallatlan igényességet hány és mekkora mozdulattal, hogyan próbálja átadni a muzsikustársaknak. Nagy örömömre szolgált látni, hogy a mozdulatok nagysága és hevessége az elmúlt évek során rendkívül sokat csökkent, az átadott és a mások által elfogadott információ - a kevesebb néha több alapon - pedig sokszorosára nőtt. Egészen biztos, hogy ez is az egyik biztosítéka annak, hogy a tudás és zenei készség jelen együttműködésben, az erőszakosság látszata nélkül, ilyen szinten megvalósult. Gratulálunk.
- DI -



2003. június 26., csütörtök 22:45


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület