1944. június 29-én Sopronban az álmunkból meglepetésszerűen felvert zsidókat elszállították a gettókból. Ez a nap 59. éve a gyászünnepély napja. Úgy is mondhatnánk, az emlékezés méltóságáé. Erre emlékeztünk tegnapelőtt, 2003. június 29-én a soproni zsidó temetőben.
A jelenlévőket Keszthelyi Péter, a Soproni Zsidó Hitközség megbízott vezetője köszöntötte. Az idei megemlékezést megtisztelte jelenlétével Judit Várnai-Shorer, Izrael Állam nagykövete, Sipőcz Ernő, a Magyar Izraeli Baráti Társaságok Országos Szövetségének ügyvezető elnöke. Beszédet mondott Deutsch Róbert főrabbi. A kaddis lélekemelő sorai után a város részéről Kalmár István alpolgármester mondta el köszöntő szavait:

"Tisztelt Hallgatóság!
Az emberiség történelmének talán a legmegdöbbentőbb, legkegyetlenebb, legszégyenletesebb tette volt, amit a zsidókkal 59 évvel ezelőtt elkövettek. Felfoghatatlan és lemoshatatlan e történelmi bűn. Emlékezni, kegyeletünket leróni gyűltünk ma össze, mert csak a múlt hibáin tanulva élhetjük jelenünket.
Emlékezzünk!
1944. március 19-et írtak. A Soproniak arra ébredtek, hogy az utcák tele vannak német katonával. Megszállták az országot. Egy ideig semmi jele nem volt annak, mi készül a zsidók ellen. Szabadon mozoghatott mindenki. Amikor kezdett felengedni a szorongó félelem, jött a hír, hogy Budapesten a pályaudvarokon összefogdosták az elutazó és érkező zsidókat. Ezek között soproniak is voltak szép számmal.
Életbelépett az utazási és mozgási tilalom, és sorolhatnám a tilalmakat. Április végére szinte minden tilos volt. Május elején már hallani lehetett az ország keleti és déli részében megtörtént gettóba tömörítésekről. A soproni zsidók biztosak voltak afelől, hogy a soproni hatóságok nem fogják ezt megtenni és megengedni. Május közepén Sopronban is kijelölték a zsidók összeköltözésére szolgáló utcákat és házakat. Az átjáróházakban és ahol a kijelölt házakból főútvonalra kilátás nyílott, téglafallal el kellett zárni. Mégpedig vakolatlanul, hogy hirdesse, azon belül zsidók élnek. Többen öngyilkossággal kerülték ki a megalázó összeköltöztetést.
A gettólakók lakásaikat 21 órától reggel 7 óráig nem hagyhatták el, és csak délelőtt 10 óra után vásárolhattak, két óra hosszat. Június 29-én a soproniak elvesztették bizakodásukat. Hajnali 5 órakor csendőrök az utcára zavarták és sorba állították őket, csak annyi élelmet, ruhaneműt vihettek magukkal, amennyit kézben el tudtak cipelni. Mindenüket a gettóban hagyták. Így hajtották a nőket, gyermekeket. csecsemőket, aggastyánokat és betegeket gyalog, végig a városon. A bizakodást felváltotta a kétségbeesés, a pánik a félelem.
Kegyelettel adózzunk az 59 évvel ezelőtti ártatlan áldozatok emléke előtt! "

Azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Emlékezzünk arra a tragédiára, amelyet az emberiség története sem azelőtt, sem azóta nem produkált. Emlékezzünk mártírok millióira, és külön is a szívünkhöz közel álló néhány emberre, hogy haláluk ne legyen értelmetlen hallá, hogy áldozatuk mindörökre figyelmeztető jel maradjon a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek.
Akik előtt most tisztelgünk, azoknak nincs sírjuk, mert sírjukká nem a föld, hanem más elemek váltak: a tűz, a víz, a levegő. Emberi méltóságuktól, jogaiktól fokozatosan fosztották meg őket; utoljára a halál és a végtisztesség méltóságától is. Számukra nem adatott meg az, ami mindnyájunknak jár, ezért mindenkinél jobban megérdemlik az emlékezés méltóságát.
A végső megsemmisülésnek állomásai vannak; a halálmenetek áldozatai számára nem a vagonok ajtónyitásával kezdődtek a megpróbáltatások. Sokkal korábban indultak az események. Akkor, amikor egy téveszme talaján a német kormány módszeres kiirtási programot hirdetett meg a Wansee-konferencián. Az emberi értelmet meghaladja az ilyen alapos gonddal kitervelt és végrehajtott "Endlösung". Micsoda cinizmus kell ahhoz, hogy hatmillió élet tervszerű meggyilkolását végső megoldásnak nevezzék! Csak mérhetetlen fájdalmat hozott elszenvedőire, és szégyent minden jóérzésű emberre. Egyvalamit azonban a zsidók is megtanultak 1944 katasztrófájából. Azt, hogy a marhavagonba nem kell beszállni.
Ötvenkilenc évvel ezelőtt milliók léptek a halálmenetek útjára. De a tragédia mindig egy emberrel történik. Erre kellett gondolnom, amikor láttam az áldozatok neveinek felsorolását, a maroknyi sírt. Minden ember élete egyszeri és megismételhetetlen, neve van, még akkor is, ha a táborokban ezt is elvették tőlük, és a névtelen számot viselők egyikévé váltak.
A veszteséget úgy érthetjük meg igazán, ha nemcsak számokról beszélünk. Egy ember elvesztése azoknak, akik elveszítették, a mindenség elveszítésével egyenlő. Lehet gyermek, akiről örökre rejtve marad, mivé válhatott volna. Lehet felnőtt, akinek vágyait, álmait szakította félbe a halál. Lehet öreg, aki mint mindnyájan békés, nyugodt öregségre vágyott, és ezt vették el tőle.
Mi marad az emberből halála után? A cselekedetei, gesztusai, szokásai, a mosolya - töredék, amire az itt maradók emlékeznek, példa, amihez mérik magukat. De mi marad akkor, ha egyszerre tűnnek el mellőlünk azok, akikre emlékezünk, és azok, akikkel együtt emlékezhetnénk? Ha nincs, akivel felidézzük és újraéljük a gyermekkort, a közös múltat?
A zsidó népet az emelte fel és tartotta meg a történelemben, hogy akart és tudott emlékezni. Nem felejtette el a szolgaságot, a megaláztatást, a halált és Istenhez fohászkodott. Nem felejtette el a szabadulást, a haláltól való megmenekülést és Istent magasztalta.
Embernek lenni minden teremtmény fölötti méltóság. Igaz embernek lenni: vállalás, kockázat, életcél. Félve is hallgatni a lelkiismeret szavára, és cselekedni ott, ahol a cselekvés szabadságának vállalása a saját élet feláldozásával járhat; cselekedni a többség közönye, ellenszenve, ítélete, halálos fenyegetése ellenére. Ez valóban igaz embert kíván. Emberi életünk végtelenül esendő és kiszolgáltatott.
Hétköznapi életünk látóteréből kikerülthetnek a történelmi tragédiák, hiszen természetes létformánk a béke. Ahhoz, hogy az is maradhasson, mindig figyelnünk kell arra, hogy faja, hite, születése vagy véleménye miatt senkinek ne csorbuljon az emberi méltósága.
Az elhunyt mártíroknak, mindazoknak, akiknek végső nyughelyül nem jutott, nem juthatott hazai föld, legyen helye az emberiség kollektív emlékezetében! A megmaradóknak legyen vigasztalásukra mai megemlékezésünk. Éljen és emlékeztessen a mottó: "Életüket kioltotta a gyűlölet, emléküket őrizze a szeretet!"

(Köszönet a méltó szervező munkáért a Soproni Zsidó Hitközség részéről megbízott vezetőjének, Keszthelyi Péternek és Bakiné Léderer Gertrúdnak, Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzata és Polgármesteri Hivatala részéről Hanzséros Ágnes címzetes főtanácsosnak, és Sipőcz Ernőnek, a Magyar Izraeli Baráti Társaság Országos Szövetsége ügyvezető elnökének.)

Csiszár Ágnes