Mk 6.1-6 Innen eltávozva saját városába ment. Tanítványai elkísérték. A következő szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

E heti kérdésünk valahogyan így hangzik: van-e Istennek emberi méltósága?
Mielőtt még az első pillanatban nagyon "meredek" kérdésnek először is a jogosságát firtatnánk, vessünk egy pillantást a fenti evangéliumrészletre! Ismét legalább két irányba ágaznak el gondolataink: Az egyik gondolat Jézus emberi mivolta és az emberre oly jellemző körülményei: családba születik, testvérei, rokonai vannak, hogy onnan - magának az evangéliumnak a leírása szerint - valamiféle háborodott zseniként kiváljon, igaz, nem teljesen, s oda valamilyen módon mindig visszatérve, arról gondoskodva..
A másik gondolat egy-két mondattal tovább visz az idézett részleten, amikor Jézus tudatosan körbemutat, a meghívottakat-csatlakozókat nevezve rokonságának. Ez utóbbi azonban nemcsak azt jelenti, hogy hatalmas megtiszteltetésben van részünk, amikor Isten családjába kapunk meghívást, tagságot és jogokat a kötelességekkel együtt, hanem felveti azt a kérdést is, hogy mi lesz vajon a helyzet az "új családban" (nyilvánvalóan az Egyházról van szó, és nemcsak a katolikusról!)? Vajon képesek lesznek-e az új tűzhely körül megváltozni annyira a családtagok, hogy nem kezdenek el szelektálni a családalapító dolgaiban? Nem osztják finoman, de határozottan mindig a szerintük létező, és az aktualitás szerint változó két csoportba mondásait és tetteit: ú.n. "normális" és "őrült" dolgokra? Amit meg lehet kívánni szerintük is, és ami "igazán nem elvárható már"!
Nos, aki már "élt" ebben a családban, az tudja, hogy az ideális állapot nem mindig valósul meg. Igenis válogatunk, kritizálunk, ha úgy tetszik "hőbörgünk", nem tartjuk meg azt a bizonyos távolságot, mely a tiszteletet jelentené Krisztussal szemben ugyanúgy, mint ahogyan hasonlóan adott helyzetben embertársaink méltóságát is tiszteletben tartaná. A családba kerülve csak emberré "fokozzuk le" a családalapítót, de még mint embert sem szemléljük alapjaiban másként, mint akárki mást az emberi vérkötelékből. Megállapítjuk, hogy "mennyire esett messze az alma a fájától", de mivel itt a generációs sor egy és közös örökkévalóságba torkollik reményeink szerint, még az idősort sem tartjuk túlságosan tiszteletben, hiszen valamilyen módon igaz, hogy mindenki a saját életében újrakezdi a családválasztást, újra illeszkedik, újra tanulja az imitatio Christit.
A kifelé beszélő családtag pedig nem a családalapítót járatja le, mint ahogyan az a világi esetek többségében is történik, hanem felhívja a hallgatóság értelmesebb tagjainak figyelmét arra, hogy értékeljék ki közelebbről ezt a kapcsolatot, mert a kapcsolat mindig kétoldalú: Hátha nem is olyan, saját hibájából a közösségen kívülre szorult a kritizált! Hátha méltóságában sérti a családfőt az, amit tőlünk hallanak, nálunk látnak.
- DI -