Jn 6.1-15 Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván. Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” - felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

A nyári szabadság alatt Észak-Kelet-Magyarországon jártunk. Hogy milyen is az ország, hogy milyen különbségek is vannak egyes részei között, azt aligha lehet "lezongorázni". Az ember sokszor azt hinné: itt van Európa vége. S hogy ez nem így van, azt nemcsak a gyönyörű Árpád-kori templomok bizonyítják, hanem az emberek, akik ott élnek, s ezt bizonyítja az, amiről most mesélni szeretnék, az, ami velük történik.
Nem szól ugyanis végsősoron az Európa-lét ellen (hallják-e ezt a konformista globál-gazdaság szószólói?) a gazdasági lemaradottság, a szegénység mindaddig, amíg hasonló csodák, isteni "táplálások" történnek (természetesen a környezetnek minderre legyen ugyanúgy gondja, miként Jézusnak az ötezer emberre!). Ez a gazdasági-társadalmi "mondanivalója" a történetnek.
Azokról a községekről beszélek, melyeket a Tisza az emlékezetes áradásakor elöntött, két hónapig víz alatt tartott és házak alapjait mosta alá. Azokról az emberekről, akik ezek után teljesen kilátás nélkül maradtak, kényszer-elűzötten otthonukból. Megmozdult az ország és vezetése, hogy felépítse a házakat, és hét hónap alatt új falvak épültek a régiek helyén. Csak helyben több, mint másfél száz új ház előtt szaladgálnak a gyerekek, néznek ki az öregek a kerítések új palánkjai fölött, gubbasztanak galambok a tornácok oszlopai fölött.
A néni, aki ezt mesélte, azok közé a manapság létező (már oly kevesek?) közé tartozik, akik tudnak kenyérszaporítás elvárása nélkül is Isten felé fordulni, mint a bibliai tömeg, mely ugyan a csodák hírére követte Jézust, de nem "várta el" a csodát. Aki a "meglepett" sokaság lelkesedésével (ki tudja, hanyadszor) mesélte nekünk (megkérdezve, nem zavar-e ez minket!), mennyire szereti őket az Isten, mert a reformáció ünnepére, majd karácsonyra így "megvendégelte" őket. Aki szent karácsony vigiliájának ünnepén azt nézi, hogy a delelő, de fáradtan szálló nap sugara hogyan esik a kis guggoló templom alacsonyan ülő ablakán át pont a térdeplő turulmadarára.
Nem tartotta elegendőnek, hogy köszönetként elénekelje a "Benned bíztunk eleitől fogva..." zsoltárát, de kötelességének érezte, hogy ezt a látogatóknak, ízes, nem akármilyen irodalmi formában és magyarsággal megfogalmazva, továbbadja. Nem, ő nem különleges, hiszen egy egymásnak köszönő, egymásra felügyeletet és gondot viselő közösség egyik tagja csupán, aki őrzi a lángot és továbbadja mindenkinek, aki arra jár. Elmondja, hogy van Isten, és megvendégeli őket, akik rászorulnak..., de megvendégel nap mint nap minket, téged, engem. Ott, az ötezrek között.
- DI -