Változnak a dolgok. Ma reggel, például a sátramból kinézve a látvány változott meg. A környékemről eltűnt vagy három-négy sátor. Nem, nem történt lopás, csak vannak, akiknek öt nap elég az egy hét együttlétből.

Reggel hét ébredek/ Apu kelteget, úgyhogy jobb, ha máris megyek… Elnézést, csak még mindig a tegnapi Bëlga koncert hatása alatt vagyok, annak ellenére, hogy engem nem talált el semmi a színpadról a közönségbe repülő tárgyak közül, még a mikrofonállvány sem. Szóval újabb nap virradt rám a Szigeten, immáron az utolsó előtti.

Már régóta terveztem, hogy meglátogatom a British Council sátrát, így a délelőtt hátralévő részében ezt a programot választom (fél kettő van…). Szívesen kitöltenék egy angol nyelvi felmérőt, de még mindig nincs hozzá bátorságom, inkább csak nézem azokat, akik éppen izzadva görnyednek a teszt fölé. Lelkesen a külföldi ösztöndíjak felől érdeklődöm. A hölgy, akivel beszélek nagyon készséges, elmond mindent, ráadásul elhalmoz névjegykártyákkal, és webcímekkel, papírokkal.

Változnak az emberek is. Egy volt középiskolai osztálytársammal és a barátnőjével futok össze. Beszélgetünk, és megtudom, hogy Dorina egy metál-jellegű együttesben játszik, és a Talentum színpadon léptek fel valamelyik nap. Érdekes látni, ahogy a pár éve még az éppen aktuális divatot követő lányból, mostanra igazi rocker lett. Kár, hogy nem találkoztunk előbb, kíváncsi lettem volna a koncertjükre is.

Még mindig elég fáradtnak érzem magam, úgyhogy felkeresem az amortizálódó Roxy Sun City-t (egyre kevesebb nyugágy van, ráadásul egyre rosszabb állapotban), ahol egy női iszapbirkózás meccs kellős közepébe csöppenek (mármint nézőként). Mivel leülni nem tudok, meg nem is igazán érdekel a műsor, egy kis ideig gyönyörködök abban a dekoratív szemüveges lányban, akit már a minap is kiszúrtam a sajtószobában, és most is megpillantom a nézők közt. Ezután úgy döntök, hogy kicsit megemlékezek a tegnapelőtti Kispál és a Borz koncertről, így bevetem magam a honvédség által elfoglalt területre (Hehe, értik ugye, hogy elfoglalt?), és megnézem Ágoston Bélát és jazz-folk stílusú zenekarát. A hely szellemének megfelelően katonadalokat is játszanak, és érdekes meglepetés a műsorukban a Madonna-feldolgozás is. További nosztalgiázásom témája, a Pesti Est színpad műsorán lévő Kutya Vacsorája – Varga lívijuss című előadás. Több Kispál-vendégzenészt azt hiszem nem szerepelt a mai programban (tegnap Lecsó gitározott az Üllői Úti Fák koncerten). Este a nagyszínpadon az H-Blockx nevű német, rockzenét játszó együttes lép fel. Azt hiszem, Shaggy után ők mondták a legtöbbször, hogy ’Budapeszt!’. A koncertjük után visszatérek kicsit pihenni a sátramba, amiről napközben rájöttem, hogy nem más, mint a Luminárium kicsiben: műanyagból van, elviselhetetlen a hőség odabenn, ha tűz a Nap, és csak a kintről beszűrődő fény világítja meg. Még ilyen kék izé is van a tetején, amit megszínezi a besütő Nap fényét… Valószínűleg elaludhattam, mert a Tankcsapda énekesének hangjára ébredek. Éppen a következő számot konferálja fel. Mármint a színpadon, nem a sátramnál. Mivel tavaly eléggé bent voltam a tömegben a Csapda koncerten, most inkább kihagyom ezt az élményt, inkább távolról hallgatom a szokásosan jó zúzós műsort.

Az est további idejére úgy döntök, behozom azt a lemaradást, amit a hét eddigi részében kihagytam a világzenei színpadnál. A Värttinä nevű ’finn asszonykórust’ nézem meg, azaz három gyönyörű hangú énekesnőt, akik idén harmadszorra vannak a Szigeten. Tüzes, popzenei elemekkel vegyített finn népzenét játszanak. A nekem legjobban tetsző számuk egy őrült emberről szólt, akit megmar egy kígyó és ettől még őrültebb lesz, és csak egyféleképpen lehet meggyógyítani, mégpedig… aki ott volt az tudja. Mindenestre az előadásmódjuk nagyon meggyőző, sőt már azt is tudom, hogy a Nightwish koncertjein is oly gyakran elhangzó ’kiitos’ tényleg azt jelenti finnül, hogy köszönöm.

Még nyár elején, egyik reggeli tévéműsorban láttam egy együttest. Hárman voltak, és igen furcsán néztek ki, körülbelül úgy, mintha az ötvenes évekből érkeztek volna. Az egyikük gitározott és énekelt, a másik nagybőgőn kísérte, a harmadik pedig dobolt. Később a nevüket is megtudtam: Mystery Gang. Részben saját maguk által írt számokat játszanak, részben pedig valóban az ötvenes évek zenéit elevenítik fel. Ők voltak az egyetlen együttes, akiknek a kedvéért bementem a Blues-sátorba. Megérte.

Egyvalami azonban nem változik: a Sziget utcáin hömpölygő és a sátrakban és koncerteken táncoló embertömeg ugyanolyan lelkesen bulizik, mint az elmúlt pár napban, senkin nem látszik a kimerültség vagy az unalom (kivéve a csomagmegőrzős lányokat). Én azért kora hajnalban visszatérek a sátramba, hogy egy kiadós alvással rákészüljek az utolsó napra.

Kereskényi Balázs