Jn 6.61-70 Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Jézus így válaszolt: „Nem tizenkettőtöket választottam ki? De egyikőtök ördög.”

Jó olvasni, hogy mindig is így volt: igazak és hamisak ugyanott. Lám, a konkoly és a búza együtt nő mindenütt, még a valódi szőlőtő, az életadó mellett is. S még ez sem elég: most válik nyilvánvalóvá, hogy ez a tény mégcsak nem is világos kezdettől fogva. Hiába minden "tisztogató hadművelet", még Jézus átható tekintete, világos különbségtétele sem elégséges a teljes tisztuláshoz. Marad a tégla, marad Júdás, marad az áruló.
Ugyan milyen hatása van ma Jézus olvasott szavainak? Vajon a múlt vasárnap evangéliumának felolvasása után megtisztult-e a templom? Voltak-e, akik kivonultak? Magukra ismertek-e Jézus szavaiban emberek, akik kinyitották szívüket és csatlakoztak az egyházhoz? De továbbmegyek: voltak-e közöttünk, akik felismerték, hogy a lélek és élet forrása másutt van, mint ahol keresték? Felismertük-e a lét és lélek igazi forrását, és boldogok voltunk vagy szomorkodtunk-e emiatt?
A villám világosságával hasít belénk a pillanat fénye: az ige udvarában mi is megvilágosíttattunk, egy pillanat alatt megmérettettünk.
Milyennek találtattunk? Láttuk saját magunkat valamiképpen meztelenül, minden külső hatástól megfosztottan. Talán gyökértelenül repültünk tova a lélek szelében, talán csak jelentősen meggyöngültek tartószálaink?
Mintha a botladozó Simon Péter vallomása, akire még annyi botlás vár a tanítványság útján, immár az x-dik olvasatban nem nyújtana olyan bizonyosságot, olyan feltétlen szilárdságot, mint azt korábban éreztük. Bennünk motoszkál a felismerés, hogy a tanítványság nem egy pillanatnyi állapot, hanem egy folyamat, melynek szerencsés esetben egy jó iránya van, de a viszony Istenhez, az Atya hívásához pillanatról pillanatra változik. Talán ez is szép benne, mert az emberhez hozzátartozik a botlás és felkelés, de ez a dolgok erkölcsi megítélésén egy jottányit nem változtat, mert a bűn az bűn, az élet pedig a kegyelem.
- DI -