A rendszeres kiállításlátogató többnyire legalább a tárlat címét figyelmesen elolvassa, mert abból kb. tudhatja-sejtheti, hogy mire számíthat. Talán ismeri is az alkotót, látta már műveit, vagy legalább azok egy részét.
Azt már többször tapasztalhattuk, hogy a művészeti tanulmányok elvégzését többnyire bizonyos körülmények megszabhatják, irányíthatják, így nem biztos, hogy minden képzőművész a valódi tehetségének megfelelő jelzőt kapja. Pl. festőből szobrász lesz és vica versa. A foglalkozást mutató utótag azonban többnyire azt jelzi, hogy valaki miben tehetségesebb - azért használja azt a bizonyos szót neve mögött -, hiszen mindenki mindenben egyformán jót nem alkothat.

Nos, akik megtekintik az egy hete már a Pócsi utcai épületben látható tárlatot, Szepes Péter műveit, azok igazolhatják ezt a tapasztalati tényt. Szepes Péter távoli -általunk többnyire csak filmekből, képekről ismert - tájakra próbál elkalauzolni mindnyájunkat, sőt - feltételezem - akvarelljeivel még ennél is lényegesen többet szeretne: kiemelni a tájból az ő szellemében megőrzött jellemzőket, s a formai- és színvilágot ílymódon gazdagítva elénk tárni.

Nyilván az egyén befogadóképességétől és elképzeléseitől, eddigi ismereteitől is függ, hogy ez mennyire sikerül: ez egyéni és a befogadó oldal függvénye. Az azonban nem lehet véletlen, hogy a festményeknek - beleértve a Sopron részleteit, kényszerkompozícióba összevágott motívumait is - közel sincs olyan hatásuk a szemlélőre, mint a grafikus anyagnak, mely, sajnos, jóval szerényebb.

Mindamellett, hogy a kiállítás tanúskodik a szerző acceptionális érzékenységéről, ugyanakkor a expresszív oldal behatároltságát is bizonyítja: arról mesél egy kiállítás képei között, hogy ki miben lelheti meg igazán saját gyönyörűségét - egyben a mi örömünket, consensualitásunkat.

- DI -