Talán emlékeznek a kedves olvasók Benedek István nagyszerű könyvére, melynek címe a "Mondta Krisztina" volt. A népszerű ideg-és elmegyógyász és polihisztor feleségének állít emléket ebben a könyvben, s az ő "kommentárjait" gyűjti csokorba, mellyel a művészettörténet jelentős alkotásait is kíséri. Nos, amikor megálltunk az Albertinum kiállítóhelyiségében első rajz előtt , melyet Albrecht Dürer éppen 13 éves korában önmagáról rajzolt, azt kérdeztem: hogyan lehetséges ez. Feleségem röviden ezt válaszolta: "aki igazi zseni, az 13 évesen is az". Azt már "simábban" megértettem, hogy az "Ajtósi-Dürer"-ről már egy szó sincs sem a kiállításon, sem a presse-textben. Ugye mindig is voltak kivándorlók és tehetséges fél-magyarok...most éppen az orvosok következnek...

A közel másfélszáz rajz és fesmény részben idősorrendben, részben tematikusan csoportosítva található a termekben, melyet egy szürke hétköznap délutánján is ellepett a sok látogató: felnőttek és diákok csoportosan, a legifjabb látogató lehetett vagy 3 hetes, őt követte egy 1-2 hónapos. A nyolc hónapos már látható rutinnal kapaszkodott apja ingébe, hogy le ne sodorja a tömeg. Mivel elsősorban grafikákat állítottak ki, és alkotójuk nem bánt szűkmarkúan a kép a képben megoldásokkal, a háttérbe rajzolt apró alakokkal, rész-remekművekkel, mindenki igyekezett az orrát-szemét a lehető legközelebb tolni a képekhez. Idegenvezetők mondták jó hangosan a magukét, sokszor sztereoban, az emberek jó része digitális magnóval a kezében rohangált képtől képig, önjelölt összehasonlító művészettörténészek ugráltak rajztól rajzig és vissza, miközban tolókocsik és exhibicionisták keresztezték sűrűn egymás útját a termekben, ahol a légkondicionálás jótékony hatása - ilyen tömeg mellett - a legkevésbé sem volt érezhető.

Igen, mondják, hogy romlik a képek állaga, alig megmenthetők: talán utoljára tették ki egyiket-másikat a nyilvánosság elé. Ha máshol éppen kevesebben is vannak, az ominózus nyuszi - állítólag macskáról mintázta a szőrét - előtt mindig nagy a tömeg. A termek sorra követik az életutat. Mi inkább a végtelen sorbanállás helyett azt a megoldást választjuk, hogy éppen oda állunk be a képek elé, ahol van szabad hely, és háromszori bejárással, közben leltározással "pipálgatjuk" ki a műveket, melyeket már láttunk. 140 kép, 140 leltár. Még éppen élünk, amikor kibukunk az ajtón.

Amikor a harmadik "hosszú séta" alkalmával összevetjük egymással a látottakat, közösen állapítjuk meg, hogy melyek is azok a művek, amelyek közel állnak mindkettőnkhöz. Hosszú a sor, s benne a nagyvonalú vázlatok vezetnek. "Tudod, valahogyan ma úgy vagyunk - mondja feleségem -, hogy eleve ilyen vonalakkal dolgoznak-dolgozunk-próbálgatunk sokan. Feldobjuk a vázlatot, a képet. Aztán jön egy kiállítás, látjuk, hogy Dürer utolsó éveiben is kezeket, drapériákat, részletekig menő vázlatokat rajzolt. Talán ma az egész művészvilág nem húz annyi vonalat egész életében, mint ő egyedül tette. Aztán hirtelen megjelenik tőle egy vázlat. Benne a a tudatosság görcse nélkül akár három-négy hasonló vonalsorozat, ami nélkül - látjuk - nem kép a kép és nem jellem a portré. Nagyvonalú, modern és tökéletes. Úgy látszik, hogy tudott valamit. Lehet, hogy jobb eredményre jutott az ő módszerével?"

- DI -