Mk 9.30-37 Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni. Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

Nem is olyan egyszerű! A gyermekek között (a manapság született nagyon kevés, felére csökkent számú gyerek közül is) sok az örökbefogadható, és mégis, ha olyan kapósak lennének az elsősorban roma származású apróságok, akkor nem kellene példaként minden bulvárlapnak "megreszkírozni" évente egy-egy PR cikket, amiben egy sokgyermekes pótmamát mutatnak be - követendő példaként, járható útként, a sztárok újságoldal-szomszédságában. Így nem biztos, hogy megnő az örökbefogadottak száma, de sokaknak - hamisan - csökken a lelkismeretfurdalásuk, hiszen "még meg is könnyezték a cikket". Megjelennek a sorozatokban, mert számos "buli" lehetőségét hordozzák speciális létükben.
Sokan kérdezték már tőlem is, hátha bírom a bölcsek kövét, hogy mi a megoldás?
Erre én - teljesen civilként - szoktam elmondani a "saját" - értsd az otthonban történt, ahol orvosként dolgoztam - történetemet. Ezelőtt sok évvel északi, jómódú országból jött család keresett örökbefogadható gyermeket. Természetesen egy kreol bőrű apróságot ajánlottak fel nekik, s talán mindenki csodálkozására, de a kötelező formaságok elintézése után rögvest el is vitték. Teljesen szokványos történet: a gyermek itt nem hiányzik a szülőknek(?), ott pedig boldoggá lett és tett. Eltelt egy-két év, és a család ismét megjelent, velük családtagként és magatartásra, viselkedésre teljesen "normális módon" az örökbefogadott gyermek. S láss csodát, még egy gyermeket - ugyanolyan származásút - fogadtak örökbe, vittek el magukkal.
Most senki ne gondolja, hogy a gyerekek megszoktatása, nevelése, egyáltalán emberré formálása ott, messze, csupa diadalmenet lett volna. Ki merné azt állítani, hogy nem volt benne semmi kockázat? Nyilván a részben rögződött szokásokkal, a csaknem elkerülhetetlen hospitalizáció következményeivel nekik is meg kellett küzdeniök, szakembert igénybe venni, visszaeséseket elkerülni, példát adni. Az örökbefogadók talán még vallásosak sem voltak. Ilyenkor nem nagyon kérdezhettük, és miért is kérdeztük volna egyáltalán? Mégis (lelki szemeim előtt, a valóság általunk vallott teljességében) ott ültek és ülnek végig a tanítványok körében, Jézus közelében, mert őket is "ölébe veszi", és megmutatja másoknak - ezen a kis íráson keresztül is: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be."
- DI -