Nem először sétálok a soproni fenyvesben. Már több, mint fél évszázada koptatom útjait. Reggel és este, amikor csak rávesz kutyám, a lelkesedés, vagy mostanában egyre gyakrabban az egészség érzetének szüksége.
Nem vagyok egyedül.

Csaknem a szomszédunk a Szívszanatórium, ahol a betegeknek - kerítésen belül vagy kívül - kötelező a testmozgás, amit nyilván egyéni szükségletek szerint egészítenek ki irányokkal és célokkal. Vannak ismerősök, akik a kötelező ismeretség okán és vannak kutyások, akik a tulajdon- és érdekközösség alapján megszólítanak, de a legtöbb "dzsaggingoló", futó, gyalogló és poroszkáló szó nélkül halad el mellettem.

Ma reggel az erdőben egy számomra ismeretlen fiatalember(!), ahogy elhaladt mellettünk tempós kocogásban, rámköszönt: Jó reggelt! Természetesen visszaköszöntem, talán le is tegeztem. Hátha én nem ismertem fel.
Ahogyan körülnéztem, mintha szebben sütött volna a korai nap, mintha barátságosabban zümmögött volna a reggeli szél a fák között: éreztem, ez a nap más lesz. Hogy mennyire, azt nem tudom megmondani, mert még az elején járok. Annyi minden jutott azonban eszembe, hogy csak szemelgetek a feltoluló emlékek között.

Ezelőtt, vagy negyed százada, amikor a köszöntést már csak a pártkongresszusok reklámfilmjeiből és a legszorosabban összetartó családok magánberkeiből ismertük, akkor jártam többször egy Balaton-déli parti vitorláskikötőben, ahol annak nem lett volna hely, aki nem köszöntött volna mindenkinek

Amikor alkalom nyílt arra, hogy Ausztria erdeit, nyiladékait, kirándulóhelyeit is megcsodáljuk mindenfajta extra engedély nélkül, már akkor tapasztaltuk, hogy ha a nagy népi banzájok helyein nem is, de a szűkebb kirándulóösvényeken az egymást elkerülők szájából mindenhol felhangzik a "Grüss Gott".
Mennyire megcsodáltam a turisztikai filmek képkockáin az egymásnak oly előzékenyen hajlongó, adott esetben maguk elé papírzsebkendőt szorító japánokat, hogy aztán a sógorok fővárosát elözönló apró emberkék rohama ellen kénytelen legyek teljes mellszélességgel feleségem védelmére kelni, amint - se hajlongás, se köszönés - "mint aki letépte láncát", csoportban megindultak a járda teljes szélességében, hogy kettőnknek se jusson hely. Tanulékonyak és alkalmazkodók. Se mosoly, se hajlongás. Csak céltudatosság és törtetés.

Néhány iskolában (magam először a szerzetesi iskolákban tapasztaltam, de már "civil" helyen is megleptek vele) köszönnek a gyerekek. Igaz, hogy csak iskolakapun belül, de ez is nagyszerű! Életben tartja a csöppnyi lángot, levegőt fúj a megbújó, halványan izzó parázsra: bármikor fellobbanhat és terjedhet.

Ma biztosan jó napom lesz, valaki komolyan gondolta velem-veled a közösséget, legalább ennyire törődött velem-veled. S ez nagyszerű dolog ebben az elidegenedett világban!

- DI -
Foto mod-d: www.ibn-khouri.com/rwilliams/