Amikor a minap ad hoc az előadás egyik ifjú szereplőjét "interjúvoltam" arról, hogy milyen is az új premier, azt válaszolta: "Tetszik tudni, olyan Ödön von Horváth-os!" Értettem is meg nem is. Nem tudtam, hogy ez az értékelés pozitív vagy negatív. Most, a darab láttán azt kell, hogy mondjam: ha a megvalósításra értjük, akkor feltétlenül pozitív. Ha a darabot magát nézem, akkor pedig nem feltétlenül csábít a továbbiakban színházba a szerző neve.

A huszadik század elejének fura alakja, ez a Fiuméban született és alig harminchét évvel utána egy kidőlt fa alatt halálát lelő érdekes száműzött világpolgár, osztrák író magában hordja az ellentmondás, a polgáriság, a dekadencia és kritikai realizmus, a lélekbúvárság és a felszínes halottlátók hitének édeskés-kesernyés, érzelmes-érzelgős, néha a giccs határát súroló keverékét. Maga az eklektika - mely amennyire kiváló formaegyütteseket produkált, mondjuk, az építészetben -, annyira vegyes érzelmeket keltő, külön ízlelendő esztétikum-darabkákból álló a szerző színművében. S ember legyen a talpán aki erről a különleges egyvelegről összefoglalóan ki merné jelenteni: jó-e vagy rossz.

A diplomatagyermekek - részben magyar iskolákban szerzett - jólneveltségén üt át az abból fakadó általános morális meggyőződés, hogy a Monarchia megszűnése után, melybe még szerzőnk beleszületett, aligha létezhet tisztességes élet, s ami eddig kendőzendő módon általában jó volt, az megszűnt takaró leplet hordozni, s mindenütt előbukkan a rossz. Telitalálat az általános jellemzés, amit a színlap ad a szereplőkről: "Drámáinak nőfigurái bután számítók, stupidan kisszerűek, esztelenül önzők, önpusztítón toporzékolók-szeszélyesek, prédikálva erkölcstelenek. Férfi szereplői megnyomorított nyárspolgárok, kapaszkodni vágyó senkik, erényesnek látszó jellemtelenek, elgépiesedett tisztviselők, brutális széplelkek."

A történet nem más, mint a "Bűn és bűnhődés"-nek arányaiban amellett eltörpülő és számos középszerű megoldással lealacsonyító lélektani minidrámája, mely egy szomorújátékban kulminál, hét képben előadva az aligha egységes történést. Jaj annak, aki pusztán ezen forrásból szerzi be a lelkiismeretre vonatkozó ismereteit! Annak, aki ma a világi törvénykezés oly ellentmondónak látszó időszakában akar ilyen anyagból táplálkozva kizárólagos, vagy akár csak primer forrássá lenni!

Most nézzük a soproni színrevitel sajátosságait!
Székely László könnyen mozgatható, stílusos és teljes illúziót nyújtó, statikus díszletei között gördülékenyen folyik a cselekmény, melynek időben elválasztandó momentumait egy messzemenően formalista trombitás mini-angyal átvonulása különíti el, nem emlékeztetve semmiben az átvonuló angyal szólás-mondásának eredeti hatására a következő cselekményrészletben. Szakács Györgyi jelmeze a kis angyal(?) ruhája, mint a többi, egyébként a korhoz-helyzethez tökéletesen illő, ruhadarab. Csiszár Imre rendezésében becsülendő, hogy semmiben nem kívánta "űberolni" a polgárpukkasztó darab eredeti hatását, sőt, dicséretesen próbálta a lehetetlenült részletek, pl. záró képek kissé nevetségesen mechanikus ( még az időben jóval korábbi madáchi részfelfogásnál is tökéletlenebb) helyzetek éleit elvenni. Volt, ahol sikerült, volt ahol nem: ha már olyan nagyvonalúan és jelzés-szerűen tudta megoldani a vonatok jelzését az első képben, hogyan "pöföghet át" egy kétdimenziós játékvasút az egyébként teljes illúziót nyújtó viadukton? Ha már a részletek-képek elválasztásánál tartunk: a zene stílusában jó (kíntornát idéző keringő), hangerejében bántó: hasonlít a helyzet ahhoz szituációhoz, ahol a serdülő fiú új, többszáz wattos hangerősítőjével büszkélkedik - "teljes gázzal" - a szomszédok előtt, azok "füle bánatára".

A színészek és statiszták egyértelműen kiválóan játszanak, rendkívül tisztességes teljesítményt nyújtanak: többnyire mentesek mindenfajta bántó túlzástól. Természetesen lehet gondolkodni alternatív megoldásokban, eszünkbe juthat egy-egy nagyszerű színész nyúlfarknyira rövidült játékterének jogossága, de ebben a darabban nem is biztos, hogy a szerepek nagysága a színlap szerint sorolható.
Ennek bizonyítására emelem ki Leimgruberné szerepében Molnár Piroska nagyszerű játékát: a darab nyitójelenetét érdemes megjegyezni: az abban látható némajáték nagyságát semmi nem fogja felülmúlni a "hangos" részekben. Amit ott Molnár Piroska produkál, az a színjáték iskolapéldája és magasiskolája egyben. S a "hangos" részekben sem adja alább. Kicsit egyszemélyes jutalomjáték ez, amit akkor kapunk, ha a darab kiemelkedő részeit rakjuk egymás mellé.
De ne feledkezzünk meg a Hudetzné szerepében kiváló Tímár Éváról, és a telitalálatról, Hudetzné fivére, drogériatulajdonos szerepében Dóczy Péterről sem.

Éppen a darab eklektikus jellege miatt teljesjogú, magának kizárólagos jogot vindikáló véleményről, "végítéletről" - máskor sem, de itt és most a legkevésbé -, lehet szó. Mindenkiben nyilvánvalóan másképpen fog lerakódni mindaz a levegőben szálló vélemény-pernye, melynek hullása és igazságtartalma ugyanolyan változó, mint világunk, amelynek a második világégés előtti korából a színmű, annak környezete, cselekménye, szereplője vétetett.

- DI -