World Press Photo
Népszabadság
www.nol.hu
 
Gárdi Balázs díjnyertes képei a kiállításon (kép: Népszabadság – Domaniczky Tivadar)
A nagyközönség számára mától tekinthető meg a 46. World Press Photo kiállítás, ami az őszi fesztiválsorozat részeként nyílt meg tegnap a Néprajzi Múzeumban. A kiállítás kuriózuma, hogy a rendkívül erős sportsorozat-kategória idei fődíjasa Gárdi Balázs, aki lapunk fotóriportereként a debreceni tornász-világbajnokságon készített képeivel vívta ki a zsűri elismerését.
 
Az idei versenybe 116 országból 3913 fotóriporter küldött több mint 53ezer, a 2002-es év eseményeit megörökítő fényképet. A nálunk látható kiállításon 177 kép látható, általános hírek; emberek, akik a hírekben szerepelnek; portré; tudomány és technika; természet és környezet; művészet; sport; mindennapi élet és hírfotó kategóriában. A pályázók minden csoportban egyedi és sorozatképeket nyújthattak be.

Révész Tamás, a kiállítás rendezője elmondta, hogy bár az idei versenyben a fotók 67 százalékát digitális formában adták le a pályázók, a fődíjas, az örmény származású Egyesült Államokban élő fotós, Eric Grigorian, hagyományos módon, filmen küldte el egy iráni földrengésben elhunyt férfi temetésén készült munkáját. A szervezőtől megtudtuk továbbá, hogy a tavalyi év eseményei között nem volt egyetlen olyan meghatározó drámai momentum, mint például a 2001-es World Trade Center lerombolása, így az elmúlt esztendő a várakozás éve volt. A kiállítás november 16-ig, a múzeum nyitvatartási rendjétől eltérően hétfőnként is látogatható.

Ha jól meggondoljuk, korántsem csak nekünk kellene kétkedve tekintenünk a csatlakozás utáni elsô esztendôkre. Mi csak magunkkal foglalkozunk, feszegetjük, vajon milyen elônyökkel és hátrányokkal jár majd uniós tagságunk, holott Brüsszel is kérdezhetné ugyanezt. Mert az uniónak is van mit vesztenie, számára is óriási kihívás és kockázat a bôvítés. Nem akarok én itt pici ördögöket festegetni a frissen épült Európa Ház patyolatfehér falára, csupán bátorkodom felhívni a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a belépôk nagy többsége és a mai EU között hatalmas szakadék tátong a jövedelmeket illetôen, s ha e szakadékokat gyorsan nem hidaljuk át, a szervezet új, keleti fele mélybe ránthatja a nyugatit. (A vetélytárs USA, Oroszország és Délkelet-Ázsia nagy megelégedésére.) Az új EU-tagok többsége még a szervezet alsóházától is messze jár, nemhogy az átlagtól. Jobb fizetést, megélhetést, civilizáltabb világot, vagy egyszerűen csak munkát keresô lengyelek, csehek, magyarok, észtek és a többiek milliói elôbb-utóbb fogják a sátorfájukat és átköltöznek nyugatabbra. Szakképesítéssel, diplomával a zsebben, vagy akár a nélkül indulhatnak el hatalmas tömegek, hiszen miközben Keleten a jövedelmek lényegesen alacsonyabbak, a megélhetés költségei már hasonlóak, mint Nyugaton.
Az új tagállamok közül a negyvenmilliós Lengyelországban közel húszszázalékos a munkanélküliség, s a bányabezárások, illetve a mezôgazdaság várható versenyképtelensége miatt ez csak növekedhet. Félô, hogy nálunk is hasonló lesz a helyzet, s aki csak teheti, útnak indul. Az ország itt marad szakmunkások, diplomások, orvosok, mérnökök nélkül. Nyugaton viszont ez a fenyegetô népvándorlás túlkínálatot okozhat a munkaerôpiacon   és leszoríthatja a béreket, jövedelmeket. A fogyasztók számának növekedése odaát áremelkedésekkel, a megélhetés drágulásával járhat és fölveri a lakás- és ingatlanárakat. Az EU kettészakadhat gazdag nyugati vidékekre és szegény keleti perifériára, amint ez már egyes országokon belül, így sajnos nálunk is bekövetkezett. (Egy nyugat-magyarországi településen négyszer akkora a vásárlóerô, mint Kelet-Magyarország egyik falujában. Ugyanakkor a szerényebb osztrák települések vásárlóereje meghaladja a leggazdagabb magyarét.)

Mindezen folyamatok érthetôek is, hiszen még senki nem adott épkézláb választ arra, miért keresi csupán a töredékét ugyanazért a munkáért és termékért a magyar, a lengyel vagy az észt dolgozó, mint uniós kollégája? Noha ez utóbbi sok esetben még kevesebbet is fizet a boltban ugyanazon portékáért, mint a sokkal nyomorultabb helyzetben lévô keleti szaki. Tessék mondani, hová, milyen zsebekbe vándorol a különbözet? És meddig lesz tartható ez az égbekiáltó egyenlôtlenség anélkül, hogy Keletrôl sztrájkok, polgári engedetlenségi mozgalmak vagy éppen népvándorlási hullámok ne rengessék meg a most már határok nélkülivé és védtelenné váló Nyugatot? Mert egy dolog, hogy jövô májustól néhány uniós ország mit sem sejtô lakóinak meg kell majd szokniuk eddig ismeretlen jelenségeket: kulcsra kell zárniuk a lakás- és kocsiajtót, lelakatolhatják a biciklit, megszokhatják a riasztó hangját, keresett szakma lesz a biztonsági ôré. És jobb, ha az ?itt a piros, hol a piros˛ fortélyait is elôre elsajátítják jövendô polgártársaink. De engem egyáltalán nem vigasztal, ha nekik is rosszabb lesz odaát, Nyugaton. Mert jövô májustól mindnyájan egy hajóban utazunk. Bár nem mindegy, hogy a gépházban, avagy az elsô osztályon?
Szaniszló Ferenc újságíró

Nagyszelmenc/Kisszelmenc. Mintegy háromszázan gyűltek öszsze szombat délután az ukrán–szlovák határ két oldalán felállított emlékműnél, a „Jövő kapujánál”, hogy tiltakozzanak Nagyszelmenc és Kisszelmenc közel hatvan éve történt szégyenletes kettészakítása miatt. A II. világháború után a két, összenőtt Ung-vidéki falut elvágták egymástól, szülők és gyerekek, testvérek és barátok, rokonok és ismerősök közé emeltek máig áthatolhatatlan falat. Bár az Európát megosztó vasfüggöny és a Berlint kettészakító fal jó pár éve leomlott, Szlovákia keleti szegletében még mindig valóságos drótkerítés húzódik. Kisszelmec magyar ajkú lakosai az ukrán, a nagyszelmenci magyarok és a vendégek a szlovák oldalon tiltakoztak a máig ható igazságtalan döntés ellen. A tiltakozó nagygyűlésen több közéleti személyiség is részt vett: Komlóssy József, az Európa Tanács magyar parlamenti küldöttségének tanácsosa, Igor Pritula, Ukrajna szlovákiai konzulja, Rudolf Bauer, a kassai megyei önkormányzat elnöke, Duray Miklós, az MKP alelnöke, Albert Sándor és Köteles László parlamenti képviselők. A megnyitó után Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta el, majd Tóth Lajos, Nagyszelmenc, illetve Illár József, Kisszelmenc polgármestere első embere szólt az egybegyűltekhez. A rendezvény legmegrendítőbb pillanata volt, amikor egy kisszelmenci idős férfi koszorút dobott át a drótkerítésen, arra kérve rokonait, hogy tegyék édesapja nagyszelmenci sírjára. A szónokok mindannyian a két falu szégyenletes, a modern Európához méltatlan megosztottsága ellen emelték fel szavukat, mielőbbi megoldást sürgetve. Gilányi István, a rendezvény fő szervezője bejelentette: a két fél székely kapu ünnepélyes átadása elmarad, az ünnepséget akkor tartják, ha a „Jövő kapui” valódi átjáróként szolgálhatnak majd. Annak reményében, hogy ez a pillanat mielőbb bekövetkezik, Tóth Lajos polgármester megkondította a község harangját. A tiltakozás végén a határ két oldalán közösen elénekelték a magyar Himnuszt, a kisszelmenciek pedig rendhagyó ajándékot adtak Komlóssy Józsefnek. A drótkerítés egy szépen becsomagolt darabját dobták át, hogy adja át az Európa Tanácsban tevékenykedő politikusoknak.
Leczo Zoltán

2002-ben a számítógépes hálózaton érkezett megrendelések forgalma elérte a 354 milliárd forintot. Az e-boltok forgalma 2003-ra várhatóan eléri a 6 milliárd forintot. Magyarországon a lakosság 1,6%-a, az internethasználók 6,6 %-a vásárolt már az interneten, ugyanakkor az Egyesült Államokban a teljes kiskereskedelmi forgalom 1,5%-a bonyolódik a világhálón.

Az előadások és a kerekasztal-beszélgetések során elhangzottak szerint az APEH és a VPOP szabályai az európai uniós csatlakozás után módosulnak, alkalmazkodva az uniós előírásokhoz. A fogyasztóval szemben fennálló tájékoztatási kötelezettséget az IHM által most módosításra előkészített törvény szabályozza majd, hiszen a fogyasztók védelme különösen nagy hangsúlyt kap az on-line kereskedelemben a vásárló bizalmának megnyerése érdekében.

Az on-line kereskedelemmel már foglalkozó (illetve ilyen tevékenységet tervező) cégek számára a személyi adatok biztonságos kezelését, a szerzői jogok védelmét is jogszabály írja elő. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Engedélyezési és Közigazgatási Hivatala az on-line kereskedelemmel foglalkozó cégek tevékenységét csomagküldő kereskedelemnek tekinti, és egy többször módosított 1989-es rendelet értelmében elvárja, hogy a vonatkozó bejelentési kötelezettségnek eleget tegyenek.

A mintegy százfős hallgatóság a délelőtti előadásokból megismerkedhetett az internetes kereskedelem hazai helyzetével, az elektronikus fizetés lehetőségeivel. Összefoglalót kaptak arról, hol tart a törvényi szabályozás és milyen engedélyezési eljárások vonatkoznak a virtuális térben kereskedő vállalkozásokra. A befejező előadás az e-kereskedelemben rejlő lehetőségekkel foglalkozott.

A délután két szekcióban folyatódtak az előadások. Az első szekció az e-kereskedelem környezetével foglalkozott, itt kaptak helyet az informatikai, adatvédelmi és jogi kérdésekkel foglalkozó előadások, az elektronikus kereskedelem iránti bizalom megerősítésével kapcsolatos feladatokat taglaló prezentációk, és megismerhettek a hallgatók egy, a biztonságos elektronikus aláírást támogató szoftvert is.

Ez alatt a másik szekcióban a „nagy öregek”, az elektronikus kereskedelemben évtizedes tapasztalattal bíró cégek képviselői tartottak előadást az on-line kereskedés tapasztalatairól, égető kérdéseiről és biztató kilátásairól.

Az on-line kereskedelemmel összefüggő törvényi szabályozások kialakulóban/átalakulóban vannak, ráadásul számos vállalkozás most ismeri fel az on-line formában rejlő lehetőségeket. A konferencián elhangzott vélemények alapján elmondható, hogy igen nagy szükség van olyan fórumokra, amelyek alkalmat adnak e terület számára az információcserére, a szakmai tapasztalatok megosztására.

Ünnepek a szabadnapnak
    A minisztérium részéről közölték, hogy amennyiben a parlament el is fogadná a tervezetet, akkor sem léphetne 2004-nél hamarabb életbe.
    A minisztérium részéről elismerik, hogy a javaslat esetleges elfogadását követően felvetődne az igény, hogy más vallások ünnepein is tartsanak zárva a szupermarketek.
    A tárca részéről ugyanakkor azzal érvelnek, karácsony napja fontos része a brit "ünnepkultúrának", és egyébként is, "a téma nem kifejezetten vallási kérdés".
 

A hatósági akadályoztatások ellenére egyre több csángó szülő és gyerek igényli a magyar nyelvű oktatás bevezetését. Míg a kutatók a csángómagyar közösségek identitását, értékrendszerét és társadalmi életét vizsgálják, néhány fiatal értelmiségi – folytatva a 2000-ben megkezdett néptanítást – együtt él e közösségek tagjaival. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával idén tizenegy Bákó megyei településen – Klézsén, Budán, Frumószán, Somoskán, Külsőrekecsinben, Magyarfaluban, Lábnyikban, Diószénben, Pusztinán, Lészpeden és Trunkban – kezdték meg
a magyar nyelv oktatását.

Kománfalva (Comăneşti) tele vállalkozó szellemű autó- és mikrobusz-tulajdonossal, ahogy a gyimesi személyvonatról leszállok, mindjárt ajánlkozik is egy: elvisz 9000 lejért – hiába, nagy a konkurencia – Moineşti-re. További 15 kilométernyit (a sofőr szerint harmincat) utazom 30 ezer lejért, öten egy rozoga Daciában Ardeoanig. A frumószai letérőnél egyórányi stoppolás után már szívesen fizetnék ugyanennyit a következő tizenvalahány kilométerre, de nem áll meg senki, vagy csak a legközelebbi faluba megy. Sorstársaim birkatürelemmel ülnek az árnyékban, érdeklődve nézik az útjavító gépek manővereit és engem, amint magyarul kiabálva telefonálgatok, próbálva túlharsogni a zajt. Még egy óra múlva egy idősebb nő felvilágosít, félóra múlva már jön a busz, az egyetlen, amely hétvégén erre közlekedik – erre én is beülök az árnyékba, a „stoppolók” közé.
„A, eşti din Ardeal…” – mondják a messziről érkezett utasnak kijáró, talán kis irigységgel is vegyes szánakozással. Vagy csak én hallom úgy „felsőbbrendű erdélyiségem” tudatában? A busz gödrös úton kapaszkodik Frumósza felé, minden faluban többször is meg-megállva. Az itteniek kéretlenül is segítőkészek, szólnak, hol kell leszállnom: „la biserica”, azaz a templomnál.
A frumószai tanító néni
Aszfaltozatlan utcácskákon át jutunk el a frumószai otthoni magyartanítás ideiglenes helyszínére. Az udvaron tucatnyi gyermek, rendezett virágágyások, kút, hinta. A bejárati ajtó előtt a csángó lelemény egyik legújabb kori alkotása: kék, piros, fehér és zöld színű műanyag dugókból fűzött lábtörlő. Itt lakik albérletben Vass Ibolya, aki a frumószai általános iskolában októbertől elkezdte a fakultatív magyaroktatást azoknak a csángó gyerekeknek, akiknek a szülei ezt kérték. Házinénijének kilencedikes fia Csíkszeredában tanul, néhány tanítványa szintén szeretne Székelyföldön magyarul továbbtanulni.
Ebéd után elindulunk a gyermekekkel a falu melletti dombra – a kislányok, egymás között szaporán románul beszélgetve, versenyeznek, ki fogja a „tanító nénik” kezét. Nekünk sem mindig válaszolnak magyarul, de egy idő után rázendítenek egy táborban vagy foglalkozáson tanult csángó énekre. A dombon „Elvesztettem zsebkendőmet” játszunk, majd szétszélednek „gébét”, azaz gebegombát szedni. Ibolya meséli, hogy a legtöbb gyerek ilyenkor ősszel el-elkérezkedik az iskolából, a szülőknek kell segítenie az őszi betakarításban. A gombagyűjtés szintén családi foglalkozás, ha kevés a föld és az állat, gyakorlatilag a család pénzszerzési lehetősége. A „gébét” eladják a cigányoknak, akik behordják Bákóba a piacra, és négy-ötszörös áron adják tovább. A másik megélhetési lehetőség a vendégmunka, többnyire feketén, minden családból vannak vagy voltak dolgozni külföldön: Olaszországban, Spanyolországban, Izraelben, Magyarországon.
Ibolya idén végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán, nem akart hazamenni Szatmárnémetibe. Még államvizsga előtt szerzett tudomást arról, hogy lehet menni Moldvába tanítani, felvette a kapcsolatot Hegyeli Attilával, a Moldvai Csángómagyar Szövetség (MCSMSZ) oktatási felelősével, nyáron több táborban és előkészítőn vett részt, s úgy döntött, egy évig vállalja a tanítást. „Nehezen értettek meg, főleg a szüleim – meséli Ibolya. – De aztán belenyugodtak, hiszen jobb, mintha otthon ülnék, és nem csinálnék semmit. Mindenképpen kihívást jelent itt élni, magyarul tanítani, és én ki akartam ezt próbálni. Csak az volt megalázó, amikor Bákóban a tanfelügyelőségen Livia Liliana Sibişteanu történész, főtanfelügyelő-helyettes a diplomám alapján szakképzetlenként sorolt be…” A kinevezés is másfél hétig „jött” Bákóból Frumószáig. „Mindennap elmentem odáig és vissza, egyre csalódottabban. A házinénim tartotta bennem a lelket, meg a gyerekek, akikkel ezalatt otthon foglalkoztam. Tartottam a kapcsolatot a többiekkel is, már akik közelebb laktak, voltam Pusztinán és Somoskán” – emlékszik vissza.
Az iskolai kollégákon és a papon kívül a helybeliek nem nézik rossz szemmel a magyartanítást, semlegesen viszonyulnak, de inkább jónak tartják. Hiszen ha később elkerül a gyermek tanulni a Székelyföldre vagy Magyarországra dolgozni, ahhoz kell a magyar nyelv ismerete legalább kommunikációs szinten. „Az a célom, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, és maradjanak is valamivel, az ügyesebbeket és szorgalmasakat pedig külön igyekszem felkészíteni annyira, hogy képesek legyenek magyarul folytatni tovább a tanulmányaikat” – fejti ki a tanító néni. A katolikus pappal egyszer találkozott futólag, a bákói Deşteptarea napilap azonban többször is kereste. Egyik tanítványa mesélte, hogy vallásórán megkérdezte tőle a pap, járnak-e még magyarórára. A gyermek ügyesen megválaszolt, hivatkozott a szülők által beadott kérések, igények törvényes kereteire, a hivatalos engedélyek meglétére.
Bákó és a „kűrtös kalács”
Klézse búcsús ünnepén, Szent Ferenc napján hajnalban felkerekedtünk, busszal elmentünk Bákóig. Vasárnap lévén, egyetlen buszt sem találtunk Klézse felé. Stoppolás előtt az utcákat járva felfedeztünk egy „kűrtös kalácsost”, amely zárva volt, csakúgy, mint az összes fellelhető kávézó és pizzázó. A magyar felirat a hébe-hóba erre vetődő magyarországiakat is vonzza, bár a „tápos turistákat” nemcsak városon, falun is kinézik: akik úgy jönnek ide, mint valami érintetlenül eredeti, ősi egzotikus helyre, okvetlenül csalódni fognak. Akárcsak azok, akik népi tojásfestőket kerestek Frumószán, mert olvasták egy lexikonban, hogy itt laknak olyanok… Bákóban van az MCSMSZ irodája is, amely főként szervezési feladatokat lát el, telefonnal, internettel, fénymásolóval ellátva. A szervezetnek körülbelül harmincöt faluból származó, nyolcszázat is meghaladó taglétszáma van. A „néptanítók” is ide térnek be, ha információkat szeretnének egymásról, a világról. Itt találkozhatnak társaikkal, ha nem akarnak akár száz kilométert is utazni, ám akik közelebb laknak egymáshoz, megpróbálnak minden hétvégén összeülni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni.
Klézsei „melegzuhany”
Klézse közelebb van Bákóhoz, mint a meglehetősen elzárt Frumósza. Az úton elvétve magyar szót is hallunk, a legelső kocsmában a kávé mellett csíki sörrel szolgálnak. Néhány ünneplőbe öltözött, tarisznyás csángó öregaszszony bandukol a templom felé, de nem akarunk „táposok” módjára beleegyezésük nélkül fényképezgetni.
Pávai Réka, a klézsei és somoskai – iskolai és otthoni – magyaroktatás jelenlegi alapembere már befűtött kazánnal, meleg vízzel vár. A csángó szövetség által bérelt házban két szoba, konyha és – Hegyeli Attilának köszönhetően, aki tavalyig szintén Klézsén lakott és tanított – fürdőszoba is van. A mellékhelyiség, mint majdnem valamennyi falusi háznál, hátul, az udvarban található. „Mindig is szerettem volna falun élni, és most végre összejött” – mosolyog a tanítóképzőt, utána meg konzervatóriumot végzett lány, aki a kolozsvári egyetemistaévek után három éven át Budapesten tanult. „Többször voltam Csángóföldön gyűjteni, mielőtt eldöntöttem: itt fogok tanítani – mondja Réka. – Tehát már ismertem valamennyire a terepet, az embereket, és nagyjából tudtam, mire számíthatok. A döntés azonban hirtelen született, nem előzte meg az ellene és mellette szóló érvek mérlegelése, egyszerűen úgy éreztem, most ezt kell tennem, és kész.”
A szomszédban lakik Istók Bálint, aki házában a délutáni magyarórák számára a tantermet biztosítja. Felesége, Angéla szintén tanít. Náluk van a bőséges vendégváró ebéd, de előtte még végigjárjuk a gyerekekkel a búcsúsok bóvlikkal, értéktelen ócskaságokkal teli kirakodóvásárát. Elsétálunk az 1906-ban épült római katolikus templomig is. A szentmisének már régen vége, néhány öreg üldögél a padokban. A falra kifüggesztett román nyelvű tájékoztató szerint az egyik templomablakon „Sfânta Elisabeta Ungariei”, Árpád-házi Szent Erzsébet látható, körbejárjuk az épületet, de nem sikerül megtalálnunk a festett ablakszemet.
FAQ: csángóknak filozófia?
Itt nem lehet unatkozni, állítják egybehangzóan a fiatalok. Tizenegy faluból 24-en vannak, minden hónapban van tanártalálkozó, azonkívül október 19-én a somoskai búcsú, amire szintén összegyűlnek ünnepelni, beszélgetni. Réka szerint elsősorban a napi feladat, a tanítás és a gyermekek a legfontosabbak: „Maximalista vagyok, igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból és a gyermekekből. Ez néha nagyon nehéz, mert a klézsei és a somoskai iskolai csoportba egyaránt vegyes korosztály jár, vannak kezdők és haladók, még az évekkel korábban tanuláshoz látók között is. Más-más dolgok kötik le a figyelmüket.”
A kinevezése időben megérkezett, az órarend-egyeztetés az igazgatónővel azonban nagyon vontatottan zajlott. Az első klézsei tanítási órán egyetlen gyerek sem jelent meg, mert nem tudtak róla, pedig az igazgatónő megígérte, hogy közli velük az időpontot.
„Kérdezték az ismerősök, hát hova mész tanítani, s amikor mondtam, mindenki sajnálkozott, hogy szegény, milyen messzire helyezték ki – emlékszik vissza Réka tanítótársa, Betti. – Nem akarták megérteni, hogy ezt magam választottam, nem a kényszer vitt rá.” Ibolya meséli, hogy FAQ (Frequently Asked Question, internetes rövidítés) többek között az is, hogy „és te a csángóknak filozófiát tanítasz?”. A kérdéseknek van is némi alapjuk: Ibolyán kívül még további két „filozófus” tanít Moldvában. További tízpontos kérdés az anyagiakat firtatja: „És legalább megfizetnek?” A három fiatal néptanító egymás szavába vágva mesél, kiderül, hogy többnyire valamennyi ismerősükben ugyanazok a kérdések merülnek fel: mindenki megpróbálja saját maga számára észszerű indokokkal magyarázni, és megdöbben, ha nem pénzért, kényszerből vagy „mert nem volt jobb dolgom” alapon vállalták a csángóföldi tanítást. De a lányok visszautasítják az idealista világ(nép-)megváltás „vádját” is: mindannyian kihívásként, fejlődési, önformálási, tapasztalatszerzési lehetőségként értelmezik feladatukat.
Istókéknál egymás kezébe adják a kilincset a szomszédok, rokonok, barátok. A leves, a „galuska” – töltött paprikához, töltött káposztához hasonló ételféleség – és néhány pohár bor után a „buccot” sem lehet visszautasítani: ez nagyon finoman fűszerezett sült csirke. Istók Bálint – aki amúgy az MCSMSZ egyik alapítója és ügyintézője – elfuvaroz bennünket, Ibolyát Frumószába, neki már délelőtt órája van, engem meg a már említett ardeoani letérőhöz. Bálint szerint egyre többen és több faluban fogják igényelni az anyanyelv oktatását, a folyamat visszafordíthatatlan. Lassan azok is beletörődnek, akik eddig mindenféle akadályokat gördítettek az anyanyelvi oktatás intézményesülésének útjába. De ahogy a csángó népdal mondja: „Aki rivánk haragszik, egyen békát tavaszig!”

Bakk-Dávid Tímea

Könyvkuriózum került ki minap Székelyudvarhely egyik nyomdájából: Berecz Edgár legújabb munkája, a Japán konyhatolmács. Mielőtt a babgulyáson nevelkedett olvasó belemélyülne a távol-keleti gasztronómiai sajátosságokat bemutató kötetbe, hajtson fel egy pohárka gyomorerősítőt. Szüksége lesz rá. Az udvarhelyi származású író négy évet töltött Japánban, ahol különböző éttermekben dolgozva gyűjtötte össze az európai ízlés és gyomor számára kalandnak számító ételekről szóló adatokat.
Hol etetik rizzsel és halliszttel, itatják sörrel a vágómarhát, hogy ezután öt órán keresztül masszírozzák? Berecz Edgár a kobei marhahús elkészítésének rítusát is leírja: „A japán éttermekben a vendég előtt márványlapon sütik meg a kobei vagy matzusakai marhahúst, amelybe a masszírozás hatására a zsír beívódik, amitől szép márványmintázat lesz.” A címszavak szerint szerkesztett könyv a legkülönösebb menüket és alapanyagokat sorolja fel és magyarázza meg néhol humoros fordulatokkal. Eligazítást nyújt a japán kultúrában honos asztali illemtan szabályait illetően is, így megtudhatjuk, hogy ebéd közben nem szép dolog lenyalni az evőpálcikákat, tilos a böfögés és az orrfúvás, és meg kell várni, míg a szomszéd tölti meg a poharunkat, a „magad, uram” eljárás nem járja. „Gomen nazai” – így kell bocsánatot kérni, ha nem tudjuk visszatartani a sikolyunkat, amikor Japánban a koreai vagy kínai étteremben malac helyett sült kutyát tesznek elénk. „Szakértők szerint a vörös színű kutya a legfinomabb. (…) A kutyahús nagyon egészséges, gyorsan emészthető, és zsírját könnyű lebontani” – olvashatjuk az udvarhelyi gasztronómiai szakíró könyvében.
A kötet számos fekete-fehér és színes fotóval illusztrálja a japán konyhaművészet csodáit. Hogy a közölt adatok hitelességéhez ne férjen kétség, a szerző Sinan Sibuja Takasi 8 danos karatemestert, a kiadást is támogató Japan Karate Do Federation elnökét kérte fel az ajánlás megírására. „Jómagam mint japán ember úgy vélem, hogy a szerző valóságosan mutatja be a japán ételeket, ugyanakkor a könyv olvasmányos és könynyen érthető” – olvasható Takasi bevezetőjében.

Zilahi Imre