Nem így képzeltem el ezt a hétvégét, de húgom a hét közepén bejelentette, hogy október 24-én Kispál-koncertre megy. Közöltem vele, hogy én az előző pénteken voltam az ELTE-TTK gólyabál keretében egy hasonló produkción, de aztán megmondta a helyszínt is: Sopron. Ezt így már nem lehetett kihagyni.

A honlapon a kezdés kilencre volt kiírva, rutinosan tízre mentünk, Kispálék pedig rutinosan tizenegykor kezdtek. Tízkor ugyanis még csak néhány ember kószált a Hangárban. Egy pillanatra megijedtem, hogy nem is leszünk többen, elvégre a beugró elég húzós volt (1.300 Ft – idén voltam már feleennyiért is Kispál koncerten), de nem, amíg mi bőszen csocsóztunk, újabb és újabb embertömegek érkeztek. Azonban a társaságon kívül, akivel mentem a koncertre, összesen öt ismerőssel találkoztam. Hol vannak már azok a régi idők, amikor a Hangárban (illetve még előtte, amikor Westnek hívták) egy-egy Kispál koncert alkalmából tele volt ismerősökkel. Ezt meg is beszéltük Szilvivel, a legrégebbi jelenlévő kispálos ismerősömmel. Aztán egyszercsak megjelent Lovasi András, dideregve egy kabátban, és lehetett sejteni, hogy nemsokára lesz valami.

Közel két órás koncertet adtak, amiből fél óra csak a ráadás volt. Egy pillanatig azt hittem, hogy csalódnom kell abban a régi hírben, miszerint kisebb klubokban sokkal szívesebben lépnek fel, mint nagy koncerteken. A koncert közepe felé ugyanis Lovasi bejelentette, hogy elment a kedve az egésztől, és most vagy nagyon elszúrják, vagy néhány lassabb számot játszanak. Aztán Lecsó (Leskovits Gábor) eljátszott "egy számot a kislányról" (a november 7-én utoljára koncertező Pál Utcai Fiúk együttesének egyik száma). Majd néhány lassabb szám után ismét felpörgött a hangulat, mind az együttes mind a közönség részéről. Az "Autóm és én", a Levesek készülnek porból és a Kicsit szomorkás egyaránt terítékre került.

A közönség... Volt benne valami furcsa. Nem az, hogy kevés nálam idősebb ember volt jelen – pedig az együttes már több mint egy generáció zenekara, a PECSA-s születésnapi koncerten egy édesapa a hatéves fiával volt kint. Nem is az, hogy egy csávó közölte, szétveri a képemet – mindezt azután, hogy a pogozó tömeg nekilökött a hátának. Nem is az a másik srác, aki berúgva egyfolytában beleordított valamelyik mellette álló lány fülébe. Nem is a micisapkás lányokkal volt a gond – bár diszkós öltözék szerintem nem illik egy ilyen koncerthez, pláne nem a legelső sorban állókhoz. Az egészben együtt volt valami furcsa, amit talán úgy lehet megfogalmazni, hogy hiányzott belőle az összhang…

Hirtelen véget ért a szám, Lovasi bejelentette, hogy "Ennyi elég lesz ma este", majd levonultak a színpadról. Néhány percnyi – igaz, elég nehézkes - tapssal sikerült őket visszacsalogatni, s következett a több mint fél órás ráadás. Le a kalappal előttük, már csak a ráadás miatt is megérte volna eljönni az egész koncertre – s nem csak a számok, hanem az előadásmód miatt. Eljátszották a 0 óra 2 percet, a Ha az életbent, s a közönség által kért néhány szám (Disznók tánca, Nem fáj, Hang legyen és fény) mellett felcsendült a "Kinn állok a ház előtt" kezdetű dal is, amelyet eddig csak egy, azaz egyetlen csendesülős koncerten hallottam, na meg az albumukon.

Bacsi