Nem tudom,ki hogyan van vele, de én bajban lennék, ha bármiféle hatalomtól kapnék egy napot, hogy megtegyem mindazt, amit eddig nem tehettem, de még nagyobb bajban lennék, ha arra kapnám az időt, hogy helyrehozzam mindazt, amit elrontottam, ami nem "úgy jött ki" életem során, ahogyan kellett volna.
Már a XX. század és a II. világháború címben idézett költője sem teljes jóvátételt követelt, csak ismeretet arról, ahová vettetett, amit jóvá kéne tenni, ha meg nem történtté nem is lehet. Amikor a minap egy hisztériás nagy gyermek, aki akarata ellenére megkapta az oltást, amit nem akart, ordítva és toporzékolva "jóvátételt", "kártérítést", egy millió forintot követelt, éppen a hétvégi ünnepek kapcsán gondolkodtam el azon, mennyi is a mi köteles jóvátételünk? Elég-e mindehhez egy bohókás "kontra-éjszaka", egy parti? Magam úgy gondolom - talán már az eddigiekből is kitűnik -, hogy nem.

Arra biztosan jó, hogy a kis igényűeknek, a csak 24 órában élőknek alternatívát jelentsen a kettős ünnep gondolatkörével szemben: lehetséges-e, hogy létezik egy örök "azt csinálom, ami jó, és ez egyben az is, amit szeretnék"? Lehetséges-e, hogy van olyan szeretet, ami a "teljes kártérítés megadása" jogán minden (egy bizonyos határig) korrigálandó ellenére csak úgy befogad? Számít-e, hogy azt a néhány évet lehetőségként fogtam fel, hogy arra törekedtem, kevés legyen az ok a "visszatérésre", vagy csak egyszer és csak tréfából van korlátozott visszatérés: azért, hogy még fanatikusabban csinálhassam azt, amit eddig nem teljesítettem be, vagy hogy korrigáljak.
Az egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy a keresztény forrásokkal teljesen ellentétes ez a gondolatmenet, és az sem lehet kérdéses, hogy mindazok számára - ha tréfás formában is, de halálosan komolyan - szükséges ez a csak valamiféle, bármilyen szegényes alternatíva, akik - rög a röghöz - vándorolnak csupán a hétvége jeles napjain. Akiknek nincsen olyan közösségük, amit hasonló jelzővel lehetne illetni: szent.
A gondolatmenet két helyen csalja meg a tréfa hevében égő-táncoló embert. Az egyik a szomorú tény tagadása, hogy nincs utólagos korrekció. Hazudik, mert nincsenek emberek, akik ezen a napon vígasztaltatnak meg, nincsenek helyzetek, melyeket onnan átról, pont ebben a néhány órában oldanának meg.
Az újkori pogány ünnep fő veszélye azonban nem ez, hanem az, hogy nem beszél a másik lehetőségről: ameddig élsz, ameddig táncolsz, ameddig tökből készült lampionokal imbolyogni képes vagy, (ameddig ezt olvasod), addig kaptál még egy napot, addig a te számodra még van lehetőség mást, a jót tenni, esetleg nem úgy, mint eddig. Javítani azon, amit elrontottál.
- DI -