Mk 13.24-32 Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a Nap elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Az ég és föld elmúlnak, de az én szavaim nem múlnak el. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya.

Apokaliptikus hangnak mondanánk, ha más szájából hallanánk a mondatokat. A végidőkre vonatkoznak, ami Jézustól ugyanúgy kézzelfogható valóság, mint akármilyen, a mára vonatkozó beszéd. "Divatja" volt ez a kornak, és tudjuk, hogy - silányabb formában - mennyire divatja a mának, miként a korábbiakban való laikus turkálás is. Egyrészről természetes, hogy a jövő dolgainak elmondása - jóslása - prófétálása eleve apokaliptikának minősül, másrészt nagyon jellemző a kor szellemére is, melyben megfogan, elterjed, szokássá válik.
Nem nehéz kitalálni, hogy hatásában rendkívül erős gondolatokról és beszédről van szó. Hiszem-nem hiszem: ha hallom, külön gondot kell fordítsak arra, hogy elhessegessem adott esetben magamtól, mert amiről szól, nagy hatással van-lehet rám. Nyilván egy "süketebb" kornak a hanghasználata ez, mely a "nem hallókat", mindenkit egyformán megérint. Másrészről az eljövendő tények közlője választhatja a keményebb közlésformát, mert adott esetben fontosnak tartja, hogy a hang mindenkihez elérjen. Olyan dolgokat fogalmaz meg vele, ami ugyanúgy elkerülhetetlen, mint az apokalipszis lovasai: végigdübörög az idő és időtlenség határán és végleges pontot jelent a történelem időfelhasználó tényeinek végén.
A messze hallatszó hang mégis valamilyan elő-adventi zöngét csal elő a bennsőmből: reggelente már csaknem a téli sziporkájával ragyognak a csillagok. Amikor sétára indulok a még alig-pirkadatban, elsőket zizegnek az idén későn lehulló levelek, és az elmúlás-eljövet kettőssége fogan meg bennem. Szeretném, ha a kemény szavak, az apokaliptikus mondatok nem a pusztulástól való félelmet, hanem az adventi ekvivalencia reményével átszőtt, reményteli valóságot lopnák a szívembe. Szeretném, ha a végső állapot békéje olyan lenne, mint a karácsony, hiszen ha más is a "díszlet", aki eljön ugyanaz, ugyanúgy szeret engem-téged-mindannyiunkat, mint az a bizonyos betlehemi kisded.
Szeretném, ha az élet betonfalai nem válaszanák mesterségesen ketté a valóság teljességét. Hiszem, hogy csak egy valóság van, csak annak teljességében élhetek, és annak keretein belül végezhetem. Bizonyosságom van az örökkévalóság konstansságában, megváltoztathatatlanságában, s ez reményt ad, hogy a megrendülő "díszlet" mögött mindig is ugyanaz volt, van és lesz.
- DI -